Hát a mai nap érdekes volt. Ma volt alkalmam először látni a nagyszobájukat. Tanítás után felmentem hozzá, és belestem oda, ekkor Ő szélesre tárta az ajtót előttem, hogy nyugodtan nézzem meg.
Jesszusom! Az egy kész könyvtár! Életemben nem láttam ennyi könyvet. Jó hosszú szoba, és középen is el van választva térelválasztó polccal, az is roskadásig tele könyvekkel. A szoba első felében állt a Lapostévé meg a kanapék, a második felében meg a szülei íróasztalai meg a zongora.
Le voltam nyűgözve, levegőt is csak halkan vettem. Mindenféle régi bútor, szőnyeg, meg képek a falon. Jesszusom. Hova keveredtem. Ha tudtam volna, hogy így élnek, hozzá se mertem volna szólni...! Nem hogy menyasszonyul vetetni magam.
Úgy ténferegtem ott, mint egy múzeumban. Ő leült a zongoraszékre, és mosolyogva szemlélt. "Íme, az én birodalmam / ugye, szép és gazdag ország" - szavalta - "Na jó, ez csak a szüleim birodalma."
"Honnan valósi ez az idézet?" - kérdeztem.
"A Kékszakállúból."
Kékszakállú - gondoltam elképedve. Mi jöhet még.
Akkor leültem a lábai elé a szőnyegre (csakis ebben a pozícióban érzem helyénvalónak magam), és elkezdtünk beszélgetni a zenéről. Mondta, hogy ő szereti a zenét, de nem szeret gyakorolni, mert baromi unalmas és időrabló is, ami, ugye, most már különösen ciki. Egyedül Bartók nem unalmas ezredjére se. És hogy a tesója, Erika meg hegedül, amitől meg ő mászik a falra. "Ne tudd meg, az a fűrészelés, amit véghezvisz...!" Merthogy, őszerinte, a hegedűt csak akkor lehet elviselni (de akkor is nehezen), ha valaki tökéletesen játszik rajta, és akkor is csak nagyzenekarba beleolvadva, több hangszer közt.
"És tudod, mire jöttem rá? - kérdezte lelkesen - Arra, hogy Bartókot azért nem lehet megunni, mert disszonáns! Ha valami túl harmonikus, az unalmas is lesz hamar."
Aztán rám sandított, ahogy szokott, kicsit aggodalmasan, hogy mit szólok hozzá, és elárulta, hogy reméli, nem röhögöm ki, de az ő kedvence Puccini, mire én mondtam, hogy ehe, és hogy ki az. "Az? Egy nagy olasz operaszerző! Tökjó. Jobb Verdinél is. Egy csomó operát írt. Majd megmutatom neked!" - lelkendezett.
Erre őszintén örvendeztem. Nagyon helyes! Éppen ideje, hogy valami magasabb műveltséget magamba szivornyázzak. Majd Ő tanít engem...
Hazafele pedig végig magyarázta nekem a Puccini operáit, sőt még részleteket is előadott belőlük, vezénylő mozdulatokkal és mélyen átélt arckifejezésekkel kísérve... eszméletlen volt! Mondta, hogy a Bohéméletben a szereplők "ultragáz, szívatós" körülmények áldozatai, a többi operában általában van egy-két főhülye, aki miatt a tragédia történik. Végig szélesen mosolyogtam, hogy milyen nagyon bele tudja magát élni. És milyen jó, hogy ennyit tud beszélni, nekem nem sokat kell (nem szeretem sokat jártatni a számat).
És milyen jó, hogy beszél, van mondanivalója, vannak gondolatai! Ha belegondolok, úgy jöttünk össze, hogy alig ismertük egymást. Lehetne éppenséggel az amerikai nindzsa-filmek rajongója is, ami engem tökhidegen hagy. De a zene pont érdekel...!
Bár ha mondjuk nindzsafilmeket nézne nagy odaadással, akkor én is azt nézném nagy odaadással. Ha amúgy elmagyarázná, hogy miért szép meg jó az... Ő azt is el tudná. Mondom, hogy tanárnak kéne mennie, akár fizikatanárnak is, Ő még a fizikát is meg tudná szerettetni a gyerekekkel.
