Ez egy undorító hely a nőgyógyászati klinikán. Körülbelül egy hétig ücsörögtem ott januárban. Be kellett vonulnom, hogy kivizsgáljanak, miért nem jön meg egy éve a menzeszem. Mindenféle laborvizsgálatot végeztek, egyeseket a klinika alagsorában, ahol a zombik szokták üldözni az embereket. a fehér alagcsövek között.

Vért vettek, aztán elhagyták a leletet, és újra meg kellett ismételni. Meg meg is röntgeneztek, és egy csomó kis rendellenes bogyóval volt tele mind a két petefészkem. Ahogy ott ücsörögtem a földön a vécéajtó és az endokrinológia feliratú ajtó közt, és nagyon bőgtem. Az asszisztenst nyaggattam, hogy mit jelentenek ezek a gubicsok bennem, de nem akart semmit mondani az orvos nélkül. Hanem aztán megmondta az orvos, hogy mi van, ráadásul egy csomó tanonc előtt: sterilitás.

Azaz nem lehet gyerekem. Meddő vagyok.

Ahogy kiakolbólintottak a klinikáról, azonnal Csabikához rohantam. A randit a művházban tartottuk. Ahogy megláttam, elsírtam magam a vállán. De viszont Ő nagyon szúrósan és mogorván viselkedett. Egyáltalán nem méltányolta a szenvedéseimet, hanem szinte haragudott, hogy nyavalygok és nyöszörgök és szenvedek. Tehát tök elutasító volt.

És ez az ember mondja, hogy szeret engem!!! Itt valami tévedés van, a legelső kukásembertől a sarkon  is több részvétet kapnék. De ez azt mondja, hogy szeret engem, és tudom is, hogy szeret

A helyzet értelmezhetetlen volt számomra. Ennek a gyereknek mindene megvan: keze, feje, lába, még esze is, de...

Már most látom, hogy egy élet kell hozzá, hogy kiheverjem ezt a lényt.

Csak akkor vidult feljebb, amikor végre befejeztem a bőgést, és hazafele menet kézenfogva ezeréves Hofi-viccekkel traktálhatott (rosszul). Ezzel számára minden újra szép és jó lett. Gyanútlanul és vidáman caplatott velem hazafele, erősen szorította a kezem. én pedig megkérdeztem tőle a házunk előtt, hogy "szerecc?" "Az életemnél is jobban!" - mondta Ő. Aztán még sokáig néztük egymást, de akkor már döntöttem.