Ági, Anna, Dóra

Hogy-me-ré-szel-ted? Hogy rohadj meg! Legyél alkoholista, legyél drogos, járjad a kocsmákat életed végéig, mint tetted azt tegnap azzal az elsős csajjal, láttalak, most éppen az ő fülébe duruzsoltál és felé voltál hajolva, mint egy nagy görbe kérdőjel.

Hát ennyit jelentettem neked? Disz-nóóó! Hülye! Barom!

Te azt mondtad nekem a legutóbb, mikor beszélgettünk, hogy a szexet csak piásan póbáltad eddig, és tartasz tőle, hogy józanul nem is menne, és rám néztél könyörögve, mint aki a bátorításomat várja, mire meg is adtam neked, mire ma végre leesett a tantusz, hogy a hülye elsőshöz vártál tőlem bátorítást, te disznó.

Megáll az eszem. Hovagy volt pofád?!? Elhagytál! Akkor mi volt az a mozi, meg mi volt az orvosnál az a két fős szenvedélycsoportra való utalás? Mi volt ez neked, egy vacak flört? Megáll az eszem. Nagyon remélem, hogy csődbe fog menni az egész életed, és most meg is átkozlak: 20 éves korodban legyen tébécéd, 30 évesen gerincbántalmaid, és 40 éves korodra legyél totál alkoholista. Bónusz, málusz, ámen.

Én meg visszatérek ahhoz a szerencsétlen Pálfihoz, mert az legalább szeret, vagyis állítólag, Bridget szerint.

Br. azt mondta, hogy te nem is nézel ki jól, hanem hülyén nézel ki. Nálad hülyébben csak Pálfi néz ki - tette hozzá, és igaza van. Két nagy vörösfejű hülye.
 

Ő, mint már említettem, vörös hajú, nem az a mély rézvörös, mint a Csabikáé, hanem inkább olyan zsemlevörös, vörösesszőke. És kb. 2 méter 50 centi magas lehet, mindenesetre nyakfájdalmat kapok, ha a szemébe akarok nézni.

Azt is megfigyeltem, hogy ő is gyakran elvörösödik, pl. amikor méregbe gurul vagy nevet. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy a guta fogja megütni 45 éves korában.


 

Gabi, Gábor, Gábor, Gabi...

Na tehááát úgy alakult, hogy - nénda! - együtt láttuk meg egymást a tüdőizélő szakrendelésen, vagyis még lent a lift előtt. Hogyisne, hisz a bejárat előtt akadtunk össze, csak én úgy tettem, mint aki nem látja, csak aztán úgy lelassultam, hogy utolért, és akkor úgy tettem, mint aki akkor látja meg, de nyilván átlátott a szitán.

Utána felmentünk a lifttel az ötödikre, de ez nem volt olyan egyszerű, mert majdnem lekéstük, és Gabi beleállította a hosszú lábát, hogy be ne csukódjon az ajtó, de egyben majdnem el is tanyolt, én meg besurrantam mellette, utána Gabi zavarában nagy hangon közölte velem és a többi liftbeli beteggel, hogy "mi a nyavalya csúszik itt, majdnem seggre estem", de aztán a 4-en volt annyi lélekjelenléte, hogy kiszállt, és magával húzott engem is,

mondván, hogy ismeri ezt a liftet, és a múltkor is tök váratlanul a 4-ről lement a földszintre, és célszerűbb megtenni ezt az egy emeletet gyalog;

És akkor meg azt kezdtük el, hogy hosszan tessékeltük egymást a lengőajtó előtt, hogy ki menjen előre, mire Gabi a végén azt mondta, hogy "Dóraaa", neheztelve/csodálkozva, mint aki még nem látott ekkora tökkelütöttet, mint én, aki előre akarja engedni udvariasan a fiút a lépcsőn.

Nem akartam neki mondani, hogy asse tudom, fiú vagyok-e vagy lány, ha vele vagyok, nagy zavaromban, mert hát ez az igasság.

Na de ez még semmi! Utána felértünk az ötödikre, és már csak egy jó távoli helyen volt két szék, ahova leülhettünk, és ott volt az orrunk előtt egy kiragasztvány, hogyaszongya: "Szenvedélycsoport ekkor és ekkor".

Mi ugyan az allergiás rendelésre vártunk, de mindkettőnknek megakadt a szeme a feliraton, és akkor Gabi azt mondta, hogy "Ez kéne nekünk, egy kétfős szenvedélycsoport".

Ja, és amikor felértünk, Gabi azzal kezdte, hogy eltűnt egy kiszögellés mögött, és befújta magát valami dezodorral, hogy ne legyen itt nekem büdös, nem mintha az lett volna, és úgy ült vissza mellém. De szerencsére a dezodor sem volt büdös, igaz, nem is érzek most szagokat.

Aztán várakozás alatt Ő Karinthy-idézetekkel traktált, amikor a pszichiáter elfogja a mezőn loholó nyulat, aki furcsa tüneteket mutat, és nagy tudományosan megállapítja, hogy a nyúl (Ny. páciens) mögött több puskás ember és kutya futott azonos irányban stb., de ezzel eléggé nem járt jól, mert folyton kijavítottam az idézeteit, mert ezt én kívülről tudom, L. kisasszony esetéről nem is beszélve. (A liba, aki csak a Gá-gá szótagot tudja ismételni, amit a freudista pszichiáter rögtön meg is fejt: GÁ-tlás).

Aztán ő át akarta nekem adni a napi sajtót, amit ott őrizgetett a táskájában, de akkor behívták...

Most azt értette szenvedélycsoport alatt, hogy...?





 

Hogy fordulna fel az egész iskola, utááálom. Fakt se lesz egy ideig. Kint kellett ácsorogni az udvaron az évnyitón, míg az igazgató felolvasta a kegyes szöveget. Amúgy amikor a Kisadysok álltak glédában,  valami barom almacsutkát dobott a tömegbe a másodikról, ezért az egész Nagyadynak beharangozták, hogy nem lesz ősszel osztálykirándulás. Merthogy a bűnös nem jelentkezett.

Na de ami örvendetes: évnyitó után Istvánffy Gabi a földszinten előugrott a semmiből, és akkora svunggal nyitotta ki nekem az ajtót, hogy az majd kiakadt a sarkából. Simán átnyúlt a fejem felett eközben, mivelhogy két méter magas, és közben ezt fuvolázta/dorombolta: "Nézd, magától kitárul neked az ajtó..." Zavaromban vihogva iszkoltam hazafelé, de Bridget lekapcsolt, és kényszerített, hogy nézegessünk kirakatokat.

Ebben állandóan veszekszünk, mert én NEM AKAROk a főutcán flangálni hanem ellenkezőleg, a mellékutcákon. Bridget, ha lelki bánata van, azonnal vesz magának valami rongyot. Honnan van neki ennyi lóvéja? Utána az undorító plázába kellett vele jönni-menni. Hogy lehet ilyen plázát felhúzni eleve, jól ki van kövezve előtte a terep, és kifelejtették a fákat, jól. Nincs árnyék. Utálom a meleget. Broáááf. Anya is Skandináviában szeretne élni, közel az egyenlítőhöz, vagy mi van ott. Sarkkör.

Oszt utána izé... Ööö. Ja, tudom már. Nyáron hetekig tartózkodtunk Kelevicséknél, és ezek folyton a strandon lógtak, de én nem mentem, mert annyira kiborulok a melegtől. Meg aztán soxor testületileg elvonultak turkálni a turkálókba, de én nem mentem, mert meleg volt. Helyette kiolvastam a Veronka néniék könyvtárát.

Eredmény: zöldesfehér bőrrel jelentem meg az évnyitón. Bridget: "mi van, a pincében napoztál?" (gonosz vigyorral). Én (fensőbbséges stílusban): ez a legújabb divat. A zöldesfehér és görbe láb. Ha az ember elég nagyképűen adja elő magát, még ezt is el tudja hitetni. Bridget komolyan megdöbbent, és megbánta, hogy napozott a nyáron, én meg vihorásztam magamban.

Gabi!!!!
 

Kicsi. Belefér egy ágy, egy asztal, két összetákolt Garzon-elem szekrénynek. Ellenben kék függöny lebeg itt nekem szembe, ahogy írok.

Ha jön valaki barátném, Bridget vagy Anna, az ágy végében foglal helyet, jobb híján. Viszont ha itt hangzavar van, Luci is azonnal bekívánkozik. Közénk telepszik nagy lelki nyugalommal. Csak Anna szokta megsimogatni, se Bridgetet, se Csabikát nem érdekelte. Szerintem Gabit fogja. Kinézem belőle, hogy szereti a macskákat.

Itt szoktam írni esténként, vagy izé.

És mi van, ha Csabika csak úgy mondta, hogy nem érdeklem? Merthogy ezt mondta, illetve kb. áprilistól rám se hederített semelyik szünetben sem. Deviszont Bridget azt mondta, hogy úgy nézett rám, mikor nem láttam, hogy csak na. De szerintem Br. képzelődött, illetve gonosz is.  Br. ezt tegnapelőtt mondta, amikor kiderült, hogy Gabival moziba megyek, hogy ne legyen olyan jó kedvem.

Arról nem beszélve, hogy amikor a karneváli menet elhaladt az ablakunk alatt, Csabika lent ült Demjénnel az ééén erkélyem alatt egy jó kis elszáradt hársfa tövében. Roppant érdekes, arra vitte a lába, és pont oda tudott leülni. Ez augusztus végén volt, mostanában!

Hát szóval nemtom.

Gergő nagybátyám tegnap arra kérte a munkatársát, hogy vigye el utoljára enni egy jót, bablevest füstölt hússal. Utána befexik a miskolci kórházba sugárkezelésre, amibe valszeg bele fog halni rövid úton. Jövő héten, jövőhét, jövőhét, jövő hét. Aztán kész. Nem fogja túlélni, tudom. 
Inkább vacakoljak itt a hülye fiúkkal, legalább addig sem bőgök.
 

Hát komolyan... én már azt hittem, nincs egy normális fazon se égen, se földön. Képzeld, ez beszél! És nem akarta fogdosni a kezem. Én szerettem volna megfogni az övét, de nem mertem.

Ennek se látszik a szemöldöke, meg a szempillája sem, oszt mégis jó fej. Csabika is nagyon tetszett volna, ha beszél, de hát nem. Aha, hasonlítanak. NEM arról van szó, hogy kinézem az ilyen narancssárga fejűeket. Szerintem ez csak véletlen.

Emlékszel Tozsóra? Akinek elsőben szerelmeslevelet írtam, elkísért a Csokonai bulijára, aztán rögtön lelépett?

Nnna. Az se volt veres. Oszt mire mentem vele.

Hát az úgy volt, hogy izé, magyarfaktra jár ő is, és egyszer együtt ültünk a padon, és nagyon jól eldumáltunk. De fel se tételeztem, hogy én neki tetszek, vagy hogy egyáltalán tetszek valakinek. Hát úgy látszik, igen... Hmm... nemnormális a gyerek, vagy tényleg lehet bennem valami...

Bridget el van sárgulva az irigységtől, és az ujján számolgatja, hogy nekem már kettő is... hehehe, pukkadjon is meg.

Anna tök jól viseli, arról nem beszélve, hogy ő is olvassa a blogot, és nem írhatok róla rosszat. De nincs is mit!!!!

Fo-gam-zás-gát-lót?!? Nekem?? Hát minek nézel te engem?
 

Kéépzeld, igen, meghívott moziba. Ő, ő, a Gabi! Hogy már nem a Csabi? Hát van ilyen. Hát az tökhülye volt az a gyerek, sokkal többet néztem ki belőle, mint ami benne volt. Hát igen, ez szívás. De főleg nekem, mert ő már rám sem hederít. Mérgemben megmondtam neki, hogy soha nem is szerettem igazán.. ami nem igaz, de mindegy. Hát képzeld mán, egyetlen értelmes szava nem volt hozzám hónapokig.

Gabi? Az egy másik fazon, az is veres, hát kivagyok én ezekkel. Veres macskám mondjuk még nem vót. Az is veres, de ez tökmindegy, meghívott moziba!

Nem bés, hanem dés, de mindegy. Én vagyok a bés, jobb, ha erre rájössz lassan. Most megyek harmadikba. Ő meg másodikba. Na és, ha egy évvel fiatalabb, még nem dőlt össze a világ.

Hát onnan ismerem, hogy a Havas András haverja volt régen, és együtt szoktak focizni. Egyik az egyik kapuban áll, a másik a másikban. De már elhidegültek amiatt a hülye Bea miatt, akinek jobb lett volna, ha meg sem születik. Igen, András az, akinek meghalt a barátnője, és akinek a barátnőjének a tesója velem jár egy osztályba. Jó, hagyjuk, bonyolult.

Szóval meghívott a Gabi, de mit vegyek feeel? Igenis nincs egy rongyom se. Menjek farmerba, mint az ősember? Na jó.

Nekem a kezemet ugyan egyetlen faszi se fogja többet megfogni, Csabika azt mondta, hogy folyton izzadt és utálja.  Éppenezért jobb lenne levágni az egészet. Vagy van olyan műtét, olvastam róla, hogy elvágnak egy ideget és akkor többé nem izzad.

Ha eldugom a kezem húsz méter mélyre a táskám alá, az meg most miért baj? Mért, jobb lenne, ha rögtön le is smárolna? Jobb lenne, ha gyereket csinálna nekem már ott, a moziban? Na látod. Így legalább úrinő maradhatok, höhö.

Igen, haza fog kísérni, két méter magas. NEM fognak leütni. De viszek bicskát is. Úristen, mindjárt kilyukad a gyomrom. EKKORA gombóc van benne. Nem tudok enni. Nincs egy rongyom... Úristen, mit fog ez rólam mondani a 2/D-ben? Lehet, hogy az egész osztály rajtam fog röhögni. El se megyek. Öngyilkos leszek. Elköltözök Celldömölkre még ma este. Kedves Gabi, nagyon sajnálom, de sürgősen el kellett költöznöm Clevelandba. Tasmániába.

Nem megyek, kész. Hagy-gyáál! Még te zavarnál randizni? Hát miféle anya az ilyen?!
 

"Buli lesz! - örvendeztünk. Zsófi néni meghívott minket New Orleansba, mivel a legutóbbi kiállításáról sokat kaszált. Vele mindig úgy találkoztunk, mintha utoljára látnánk egymást, 73 éves volt, és már műtötték agydaganattal. De azért aktív volt, mint anyám összes rokona.

De nem ám csak a közvetlen Lőrincz-családot hívta meg, hanem a Fehér család apraját- nagyját is (ezek apámék). "Én mint színfolt leszek jelen" - mormogta az orra alatt Jocó.

Lenke néni nemrég beszélt anyával, és elárulta neki, mennyire unatkozik, mióta Józsi bácsi (az apa testvérbátyja) meghalt, amit anya azonnal elmondott Zsófi néninek, akinek több sem kellett, őt és egész pereputtyát is meghívta. Igazán, igazán nagylelkú volt.

A hangár

A gép New Orleansba Ferihegyről indult, közvetlen járatként, amin én felettébb csodálkoztam, mert a múltkor még át kellett szállni Hamburgban, aztán Atlantában. Ez valami új fejlemény lehet. De ugye nem Alaszkán és Ausztrálián fogunk áthaladni, Dél-Amerika érintésével? - aggodalmaskodtam. A rokonok csak nevetgéltek a szorongásaimon; nem, a gép nyílegyenesen megy New Orleansba.

Hosszú, tömött sorban és hangzavarban vonultunk becsekkolni, vagy mi, de egyszer csak egy ultramodern, hangárszerű várakozó helyiségben találtuk magunkat. Illetve találtam én magam, mert közben a rokonaim köddé váltak. Egyetlen egy eligazító ember vagy tábla se volt, ami jelezte volna, hogy mikor és honnan indul a gép.

Leültem egy múanyag formatervezett székre, és egy piros, múanyag karszalag a csuklómra kapcsolódott, és többé nem eresztett. Bizonyos számok és gombok voltak rajta. Tudni kellett volna a kódot, hogy szabadon engedjen. Össze-vissza nyomogattam a számokat, de hiába. Kezdett elfogni a pánik, fulladoztam, és nagyon szomjas voltam. De sehol senki. Kiabálni akartam, de csak rekedt suttogás jött ki belőlem, és senki sem hallotta.

Mi folyik itt? Hol vannak a többiek? Miért nem enged el ez a rohadt szék? "Feri! Sanyi! Jocó! Tibi! Klári, Eszter! A jó ég áldjon meg benneteket, hol vagytok? Szabadítsatok ki!!!"

Oldalra sandítottam, ahol látni véltem némely bőröndöket, de ez is nagyon nehezen ment, mert mintha a nyakamat is a szék támlájához rögzítette volna valami, és alig tudtam forgatni a fejem. Amúgy hótt üres volt a hangár.

De egyszer csak megláttam Tibit meg Ferit, akik a helyiség egy távoli zugában az üdítős automatánál ügyködtek. Ásványvizet meg light colát akartak belőle kinyerni, de akárhogy próbálkoztak, nem sikerült. "Tibi! - ordítottam. - Gyere már ide, a nyüvek essenek beléd, és segíts már!" De ő a füle botját sem mozgatta, annyira el volt merülve az automatánál. Láttam távolról a gyöngyöző ásványvizet, és úgy éreztem, menten szomjan halok. "Legalább vizet hozzatok!" - süvöltöttem. A pánikom egyre nőtt. Légszomjam volt egyre jobban. A bemondó megszólalt, és angol és magyar nyelven közhírré tette, hogy a gép New Orleansba azonnal indul. Hol a büdös francban vannak a rokonaim?! Végül aztán jöttek csőstül: a duty free shopban ütöttek agyon az időt. Tibi, orcáján bosszúsággal vegyes szánalommal bepötyögött pár számot a karperecemen, és az szabadon eresztett. Meg is mondta a háromjegyű kódot, de azonnal elfelejtettem. Szégyenkeztem, hogy a saját tudatlanságom miatt tartottam magam fogva ennyi ideig.

A rokonaim tömkelege  poggyásszal megrakodva, locsogva, kényelmesen, egy csapat éti csiga sebességével közeledett, végül mindnyájan felszálltunk a gépre, kényelmesen elhelyezkedtünk és el is bóbiskoltunk. Most már egyenesben vagyunk.

New Orleans

Kezdődhet a buli! Álomittasan botladoztunk le a lépcsőn a flaszterre, ahol már várt minket egy kisbusz. Zsófi néni mindenre gondolt. Robogtunk az apartmanja felé, ami a sokadik emeleten volt. Több részletben mentünk fel a lifttel, és egy kényelmes, többszobás lakásba jutottunk, ahol mindenkinek jutott finom, puha fekhely. Sajnos olyan álmos voltam, hogy  nem igazán tudtam kiélvezni a rokoni banzájt, de azt még észleltem, hogy Lenke néni elővesz valami szőttest, a saját keze munkáját, ami leginkább előemésztett és kihányt spenótra emlékeztetett. A színe. "Én kérek elnézést" - suttogtam verejtékezve Jocónak. Jézus Mária, egy festőművésznek ilyen izét hozni! Zsófi néni komoly ábrázattal megköszönte, és eltette egy fiók mélyére, gondolom, hogy sose lássa többet.

Ezután mindenki ledőlt aliudni. Mikor felébredtünk, világos reggel volt, mint kiderült, két napot átaludtam. "Hát ez rövid vót" - sajnálkoztunk, Pedig még meg akartam kérdezni Zsófi nénitől, hogy hogyan került ő vissza New Orleansba, mikor legjobb tudomásom szerint őt a múltkor onnan kiöntötte a Mississipi, mint az ürgét az ő lyukából, és Mississipi államba költözött. De hát biztos hazahúzta a szíve az Evergladesbe, ami a szíve szottya és kedvenc festőhelye volt. Ha úgyes az ember, nem eszik meg az alligátorok alkotás közben, és a mangroveerdőkkel nem tudott betelni.

Na de mirefel mindez? Minek köszönhetjük ezt a kiruccanást? "Hát a babák tiszteletére!" - mondta anya fülig érő szájjal - Nemsokára megszületnek a hármasikrek!
Sőt kiderült, hogy míg aludtam, megvizsgált egy híres amerikai orvos, és mindent rendben talált. Hát persze. Én vagyok a donor. A tesómék három megtermékenyített és lefagyasztott petesejtjét ületették belém, és nagy meglepetésünkre mindhárom kicsírázott és gyökeret eresztett. Én amúgy örömmel vállalkoztam erre a nemes feladatra, hogy kihordjam a babákat, ám a három embrió aggodalommal töltötte el a családot és az orvosokat is. "Bőven elég lett volna két baba... De nem baj, vigyázunk magára!"

Nekem eszem ágában sem volt aggodalmaskodni: örültem és büszke voltam. Tibiéknek volt már egy gyereke, de féltek, hogy világdiktátor lesz belőle, ezért mindenféleképpen szerettek volna kistestvért mellé, hogy Endike észlelje, nem ő a világ közepe. "Majd megtanulja a mórest, ha tesói lesznek.... talán..." - tette hozzá bizonytalanul Tibi.

Marokkói kiruccanás

Hogy Marokkóba is?! A rokonaim igazán megbolondultak. De tényleg meghívtak bennünket hajókázni a jachtjukra.

A marokkói kapcsolat Cili, édes apai unokatestvérem révén jött létre, akinek a lánya (Nóri) hozzáment egy lapátfülű arabhoz, hamburgi tanulmányai során. Abdul apja gazdag kereskedő volt, aki mind a hét gyerekét a legjobb európai egyetemeken tanította. Nórinak palotája és szolgái voltak Marokkóban, de általában Hamburgban tartózkodtak, és egymás közt németül karattyoltak Abdullal.

Tibi azonnal gyanakodni kezdett: "ezek robbantgatni lepték el Európát!" Én leszidtam, hogy hogy lehet ekkora rasszista, aki liberálisnak mondja magát!? Tibi valamennyire megnyugodott, de hideg, kék, fürkésző szemét le nem vette a hajón tartózkodó arabokról, Nórit pedig olyan féltő arckifejezéssel figyelte, mintha a saíját háremének a tagja lenne.

Amúgy én vidáman, örömmel, telve barátságos érzelmekkel léptem a fedélzetre. Szerettem az arabokat. Hiszen szegről-végről, Ábrahám révén rokonok is vagyunk... A veszekedéseket és ideológiai vitákat messziről el akartam kerülni.

A hajókázás abból a szempontból rosszul indult, hogy Ádám, a Cili férje, hatalmasat ordított, mert valaki nem úgy csinált valamit, ahogy kellett volna. Jól leteremtette az egész bagázst. De ezzel ki is adta a mérgét, és az út többi részét félmeztelenül napozva töltötte egy nyugágyon. "Az ezüstős hátú vezérhím" - gondoltam.

Közben a kezembe nyomtak egy valódi arab illatszert, valami fűszeres olaj volt benne, nagyon kellemes illatú. Az utolsó cseppeket a zsebkendőmre tettem és szagolgattam. Az üvegcse alján egy több centiméteres üveghenger volt, hogy többnek látsszon a matéria. "Ügyes!" - röhögtem.

Jómagam egyébként egy kényelmes, párnázott padon ültem, és ha hátratekertem volna a nyakam, a kék tengert láthattam volna. De nem tekertem hátra, annyira fárasztott minden mozdulat. Egy vérfolt volt a blúzomon, ami ki tudja, hogy került oda, de elég terjedelmes volt. Talán még az amerikai orvos jóvoltából. Nem volt másik blúzom, ott sem tudtak adni. Hosszú, fekete hajú, arab lányok jöttek-mentek a hajón marokkói felségjelzéssel. Úgy láttam, ők irányítják a hajót és általában minden szükséges teendőt ők intéznek. Nagyon csinosak voltak mind a hárman az egyenpólójukban és a hozzá illő egyennadrágjukban.

A többi rokon szanaszéjjel szóródott. Tibiről és a feleségéről el tudtam képzelni, hogy eltúntek a hajófenékben, mert aszociálisak voltak, Sanyi a kormánykeréknél állt és a navigációs eszközöket tanulmányozta, és leghátul valami zugban ott üldögélt Nóri és Gábor, a Cili gyerekei, az én másodunokatesóim. Ők roppant komolyan tanulmányoztak valamit. talán egy térképet. Elég sértő módon nem is szóltak hozzám, mintha nem is léteznék, sőt mintha titkolóztak volna és rejtegettek volna valamit.

Jocó

Az egyetlen ember, aki velem maradt a pamlagon, Jocó volt, az apai unokatestvérem. Nekidőltem, megfogtam a kezét, és ő is átkarolt. "Családregényt szeretnék írni...- álmodoztam. - Mondjuk ott kezdődnek, hogy a nagymama megszületne a Berettyó mentén, aztán a te édesanyád a közelben...
- Mindjárt szolgálok is inspirációval - szólt Jocó. - Édesanyám a Berettyót legszívesebben körzővel és vonalzóval egyenesítette volna ki, annyira idegesítette, hogy szabálytalanul kanyarog. De mindenben ilyen."

Erre köhögési rohamot kaptam, Jocó folytatta:
- Édesanyám, amikor csak rájött a hoppáré, kifejtette nekem, hogy majdnem belehalt a szülésbe. Nem elég, hogy először jött Cilike, utána pofátlankodtam én is. Úgyhogy egész életemben anyagyilkosnak éreztem magam, igyekeztem eltűnni, bebújni a szőnyeg alá, mint egy csótány.
- Te jó isten! - szörnyülködtem - Pedig olyan ideális családnak látszottatok! Apukád mondta, hogy soha egy hangos szó nem hangzott el közte meg anyukád közt.
- Ja, ja, csak közben megfojtották volna egymás egy kanál vízben.

Közben Nóri kijött a kajütből (?). Gyönyörű lány volt a lebarnult bőrével, a hosszú, szőke, csigákba tekeredett hajával. "Te Cili vagy?" - kérdeztem valami ködös tudatállapotban. "Nem" - válaszolta hűvösen, és ment tovább dolgára. De még visszaszólt: "Gombold be a blúzod. Kilátszik a melled. Itt férfiak is vannak."

Engedelmeskedni akartam, de újra jött a légszomj, a tehetetlenség, a pánik. Nem találtam a felső gomblyukakat. A kezem is úgy remegett, hogy végül Jocót kértem meg, hogy segítsen. Ő is próbálkozott, de ő is megállapította, hogy márpedig itt sem gomb, sem gombyuk nincsen a felső régiókban. Jelentettük is az egyik marokkói kislánynak, aki közölte, hogy gomb igenis VAN, a legfelső mindenképpen, és kész, ne idétlenkedjek.

Hát erre összehúztam magamon a felsőmet, amennyire csak tudtam, és reméltem, hogy az a jókora vérfolt úgyis magára vonja a figyelmet. Máskülönben egy rövid sortban tehénkedtem a padon (hármasikrek).

Amúgy nagyon örültem, hogy Jocó velem van, aki a "kis unokahúgomként" - mutatott be mindenkinek, és én folyton kijavítottam, hogy nem az unokahúga vagyok, hanem az unokatestvére.
"Arra gondoltam - mondta ő -, hogy veszek egy használt tangóharmonikát, felújítom és megtanulok rajta játszani. Ezerféle ötletem van, hogy hogyan csapjam agyon az időt marhaságokkal."
"De hiszen én is mostanában gondolkoztam, hogy meg kéne tanulni tangóharmonikázni! - nevettem és csodálkoztam. - "Úgy látszik, ez Fehér-féle genetikai mutáció. Gondolj Medve Palira, meg Atyámra..." Jocó mosolygott a maga diszkrét módján. Nagyon jól éreztük egymást a könnyű szélben, ami nem volt forró, mint ahogy Marokkó partjainál várta volna az ember, hanem éppenhogy egészen kellemes.

A személyzet

A lányokat nehéz volt megkülönböztetni. Fontoskodó orcával intézték a dolgaikat, és ha volt egy kis szabadidejük, egyfolytában a gyerekvállalásról és a férjhezmenésről beszéltek egymás közt. "Nálunk a lánygyermek nagy kincs"- mondták, és komolyan bólogattak. "A férfiak intézik az üzleti ügyeiket, minden más a nők dolga marad. Az nem is ember, akinek nincs legalább néhány gyereke."

Kiderült, hogy még egyiknek sincsi, és irigységgel tekintettek rám a hármasikrekkel a pocakomban. Én szabadkoztam, hogy egyik sem az én gyerekem, én csak kihordom a tesómékét.

Ekkor megjelent Nóri is a mézszínű hajával, és mondta, hogy ők is nagyon szeretnének már gyereket Abdullal, de valahogy még nem jött össze.

Akkor vettem észre, hogy a szemközti falon titokzatos ábrák vannak kitáblázva. A horoszkóp motívumait véltem felfedezni, de jóval bonyolultabb volt, valami öröknaptárra hasonlított, és nem csak a csillagjegyek, hanem a napok és az órák, valamit az enneagram is bele volt hímezve az alkotásba. Az egyik lány megkérdezte, mi a csillagjegyem. "Bika" - mondtam. "Az nagyon jó!" "Az marha jó - montam savanyúan - kár, hogy egyáltalán nem illik rám semmi belőle, ellenben az Ikrek tökéletesen passzol. "Akkor bizonyára az aszcendensed..." "Jaja, ilyenkor jön az aszcendens" - mondtam gúnyosan.
 

A falon azon kívül ki voltak még rakva kártyákon egymás alá a kiegészítő színek, elég rikító kivitelben. Kérdeztem, hogy ezek is valami misztikus jelentéssel bírnak-e. Bólogattak. Hogyne. Minden színnek jelentése van. A sárga például az irigységet jelképezi, a lila pedig... Sajnos nem tudtam megjegyezni őket, de hangsúlyozták, hogy nagyon fontos, ki milyen színeket ölt magára. Mindent elárul az illető jelleméről, másodsorban a jövendő sorsát is eléggé meghatározza.

Megtudtam továbbá, hogy Gábor, az unokaöcsém, teljesen beleásta magát a fekete mágiába,és magánmitológiát alakított ki innen-onnan összeszedett hülyeségekből. A család csak legyintett rá: "Ő dóga"
-Hohó!- szólalt meg bennem egy erőtlen gondolat. Legjobb tudomásom szerint Gábor a múltkor még hívő katolikus volt, aki saját akaratából tért meg, és nagyon is komolyan vette. De peszre ha elég baromságot olvasott össze, akkor eltorzulhatott a világképe - elmélkedtem.

Na és Nóri? - Nekem is magánmitológiám van - mondta könnyedén - Kiválogatom minden világnézetből, ami nekem tetszik, és kész. Ádám hülyeségeit nem veszem komolyan. De a nagymamám annyira aggódik, hogy már pszichológushoz akarja vinni.

És akkor még nem és említettem a cigánykártyát, ami szintén fent volt a falon. Ez iránt is érdeklődtem, és ezt is szakértően elmagyarázták, A legutolsó lap megborzongatott: egy fekete kalapos figura volt, alatta megfordítva egy piros kalapos. "Az élet és a halál" - mondták a lányok. "Nagyon fontos lap."












 

Megőrülök, megőrülök, már meg is őrültem. Azt állítja, hogy a szerelemtől nem tud beszélni. Micsoda marhaság. Megírta, kibökte, és sajnos akkorát röhögtem, hogy azonnal megsértődött. Közben rájöttem, hogy nem is tetszik, mert nincs szemöldöke. Ellenben ragaszkodni KELL hozzá továbbra is. Szeretemszeretemszeretem. Tényleg szeretem és dugni akarok vele. Ezzel a sráccal akarok dugni most és mindörökké. EZ az igaz része a dolognak. Nagyon szeretnééééék, tavasz van!!! (Csak gyerek ne legyen belőle.)

Nagyon hízelgő, tetszik, hogy udvarol, de amúgy lehánynám ösztönösen, undorból, mert az egész lényétől undorodok.
 

a Hülyéje, hogy legszívesebben én úgy csapnék hozzá egyet, hogy leesen a feje. A játékban küldte, ráadásul ilyenkor illik viszononi. Jó sok protokolláris kötelezettség van már a nyakamban a játék miatt.

A Hülyéje, hogy borítsa be az aranybánya a hülye fejét! Fulladjon meg az aranytallérok alatt, ezt a jót kívánom neki most és mindörökké.

Be-szélsz- vég - re - az - anyád - ke- ser - vit!!!
 

Na szóval az én jelentéktelen és ronda személyem körül forognak a konfliktusok a családban. MINDIG én vagyok az oka a veszekedéseknek, a szüleim közti elkeseredett vitáknak, üvöltözéseknek, ajtócsapkodásoknak. Nem állítom, hogy nem élvezem, mikor a fellnőttek körülöttem (az én ürügyemen) csapnak össze nagy indulattal, jókat lehet röhögni és jó kifejezéseket feljegyezni közben.

Hogy is van ez? Álmomban anyu folyton vádol. Igazságtalanul. Ilyeneket ken a nyakamba, hogy én ittam meg titokban a fél vodkáját. Elkeseredetten üvöltözök vele nagyon sok éjszaka. Az igazamat, ártatlanságomat ordítozom, tanúkat hívok össze a saját érdekemben, de nem megyek semmire, mert vádol és vádol, folyton, gonoszul.

Mintha gonosz lenne és rosszat akarna a lányának, ami, ugye, teljes képtelenség, és fel se tételezhetem. Mégis ezt álmodom nagyon sokszor. Nem én ittam meg a fél vodkáját, én ártatlan vagyok, mint az izé, biztos ő itta meg tudat alatt, vagy apu, de isten bizony meg fogom inni, ha még sokáig zaklat, mert ezt én nem bírom ki idegekkel.

Oké, ezt mondjuk még értem is, nem jövünk ki, ez van.

De apuval ugyanakkor meg pont az ellenkezője áll fenn, ő annyira izgatott és lelkes lesz, ha velem lehet (aki féreg vagyok, ugyebár, nem ember), hogy az izgatott és izgága és lelkes locsogása közt el szokott felejteni befordulni a sarkon a bótba menet, az egyetlen sarkon, ami létezik, és ahun figyelni kéne. Én meg úgy hallgatom őt tátott füllel, mint a Messiást, mert apám mindent tud, és ráadásul szórakoztatva adja elő, hogy őutána is notesszel mászkálok, és gurulok és sírok a röhögéstől, kegyelemért szoktam könyörögni.

Lehet, hogy az a titka ezeknek a furcsa jelenségeknek, hogy túlságosan jó közönség vagyok a született humoristák számára? Semmi egyéb értéket nem képviselhetek az emberiség számára, mint hogy egyfolytában vihogok. Azon, amikor okos emberek adnak elő szórakoztató és tanulságos dolgokat SZELLEMESEN. Jegyzetelek. Nem az okosságokat, hanem a stíluselemeket.

Atyám annyira lelkes, hogy úgy szokott berontani a szobába, hogy majd kiszakad az ajtófélfa. Azonnal el akarja nekem újságolni, mit fedezett fel legújabban a latin nyelvben, és nem veszi észre, hogy nem azon vigyorgok a csámpás fogaimmal  amit mond, hanem AHOGY mondja, és kapom elő a noteszemet izibe.

Észrevettem, hogy anyu szinte gyúlölködve néz rám ilyenkor, mert atyám nem titkolja, még ha akarná se tudná, hogy ENGEM számít közönségnek, megfelelő hallgatóságnak, más embert nem is méltat erre a családban. Anyu is meg Tibi is irigykedik. Kiközösítve érzik magukat. Már megint csak én vagyok a métely. Az utálatos, gyűlöletes, a viták oka és szítója. Elégedett vagyok ilyenkor. Mégiscsak fontos ember vagyok valamilyen szinten, ha ég és föld összedől miattam.

Ámbár, mondom, mintha túl lenne dimenzionálva a dolog.
 

A felnőttek. Mi a bánatos jófrancnak vagyok én itt minden turbulencia legközepén. Annyian vagyunk, mint az oroszok, mások sokkal méltóbbak lennének a közfigyelemre!

De mintha itt minden körülöttem forogna. Isten bizony. Hülye, zakkant és ronda vagyok, és szúrós is, szerintem  négyünk közül magasan a legrondább, legkiegyensúlyozatlanabb, és BIZTOS vagyok benne, hogy csőd lesz az életem,

de mintha itt mindenki rám nézne, és várna tőlem valami NAGYOT. Pedig nekem bőven elég lenne, ha majd nagykoromban egy pompás és okos férjet szolgálhatnék ki, például Csabikát. Bőven elég lenne múzsának lenni egy Nagy Ember életében, aki majd őtet szépre és jóra sarkallja, például a Nobel-díjra.

Apa is és István bácsi is szinte rögeszmésen akar tőlem valamit  Mi a bánatos jób üdös izét.. hagyjon mindenki békén... De ezek majd széjjel szaggatnak és oktatni akarnak valami fontosra, ami nekik fontos, ezért nyilván nekem is, csak hülye vagyok hozzá, hogy megértsem. Ezt nem győzöm hangsúlyozni nekik. Hülye és életképtelen vagyok - magyarázom tagoltan, de nem hiszik el.

Hát hazugnak néz itt engem mindenki?!

Elkeseredésemben be is fogom bizonyítani nekik, apámnak először, utána István bácsinak, hogy hülye és életképtelen vagyok, mindenre alkalmatlan, és pont hogy tőlem nem kéne senkinek semmit se elvárni, hanem békésen hagyni éldegélni egy gyógyszanatóriumban, és közben jókat írogatnék, szórakoztatnám a többi beteget meg magamat.

Ezek nem hiszik el, hogy beteg vagyok!!! Mégpedig súlyos idegbeteg. Rettegek a szerepléstől. Rettegek, rohamok jönnek rám, fájok magamnaik Az agyam egyfolytában utál engem. Tehát a saját agyam. Gyűlöl engem. Gyűlöéöm a tükörképemet, legszívesebben bezúznám.

Ezek nem vették még észre, hogy MINDENHONNAN súlyosan ki voltam közösítve? Hogy ott éldegéltem az osztály peremén kívül, amíg a többi gyerek játszott, én egy téglát vakargattam, az volt a barátom?! Hogy első osztályban, itt, az átkozott gimiben KIKÖZÖSÍTETTEK hivatalosan is, megfogadták, hogy nem szólnak hozzám, olyan undoknak és utálatosnak láttak, féregnek, nem embernek????

És ami a legszebb, NEM IS VETTEM ÉSZRE, hogy ki vagyok közösítve, annyira természetesnek, helyesnek és szabályszerűnek éreztem, hogy úgy kezeltek, mint egy darab szart.

Most viszont hallottam, hogy csodálkoznak. Bridget híres, feltűnő, népszerű és számon tartott lány a suliban. A fiúk úgy forognak utána, mint a majomsziget. Bridget pedig szinte tüntetőleg csakis velem hajlandó érintkezni. Minden nagyszünetbeh zaklat, száz foggal vigyorogva, hogy menjek vele ide-oda. Órák után megvár, nem engedi, hogy Pálfival menjek haza, hanem RAGASZKODIK a társaságomhoz. Furcsa páros vagyunk. Bridget gyönyörű, én ronda vagyok. Őneki van önbizalma meg ambíciója, én gyűlölöm magam úgy, ahogy vagyok, és erre igyekszek is rátenni SOK lapáttal, hogy senki ne is várjon el tőlem semmit. Az öltözködéssel pl. jól elő lehet ezt segíteni.

Bridget nem csak, hogy egyfolytában velem akar lenni, de ráadásul tüntetőleg folyton röhögtet, és le se tudom tagadni senki elől, hogy nagyon jól érezzük egymást. Ha akarnám se, mert önfeledten ordítozunk és röhögcsélünk nagyszünetben, hogy zeng az udvar. Észrevettem, hogy az osztálynak megállt a tudománya. Ez egyáltalán nem volt szabályos. Miki megkérdeze - elképedve - Bridgettől, hogy mit eszik ezen a szörnyszülötten, azaz rajtam, és Bridget nem értette a kérdést. Hogyhogy mit? Hát olyan jól szórakozunk, szeretünk együtt lenni. Én röhögök legnagyobbakat a poénjain, sírva szoktam röhögni és fel is jegyzem a jó mondásait, egy notesszel mászkálok mindenhova, hogy le ne maradjak valamiről. Gyűjtöm a kifejezéseket ugyanis, mint más a bogarakat, és tetszéssel szoktam nézegetni a gyűjteményemet.

Hej, de aranyos kisfiú volt pedig, mióta csak ismertem! Kis vörös hajú, szemüveges gömböc, aki akkorákat tudott hahotázni artikulálatlanul, meg a padot csapkodni, meg olyan szimpatikusan szenvedett, ha feleltették. És olyan kis bizalommal nézett ki a fejéből a szemüvege mögül a világra. Órák elején, mikor a hetes jelentett és az osztály csendben állt, gyakran csuklott egyet, és kitört a röhögés, ő röhögött legjobban magán.

Úgy világéletében egy malacra hasonlított, de ez még nem lenne baj, ez is szimpatikus, sőt még azt is el tudnám valahogy viselni, hogy nincs szemöldöke, vagyis szőke és nem látszik, még a favicceit is kibírnám valahogy. Nagyon-nagyon rokonszenves gyerekecske volt, és amikor hetedikben Betti után szenvedett látványosan, mert nem tudta rejtegetni, szilárdan elhatároztam, hogy majd ÉÉÉÉÉn fogom megvigasztalni. Mert én őt szeretem a legjobban az egész osztályból, és maximálisan jót akarok neki, hogy szép, jó és erős legyen nagykorában, mert megérdemli. Hogy miért érdemli meg? Mittudomén, mert olyan okoska, és elvont szavakat is használ, mint az apám, több fokkal intelligensebb a többi gyereknél, az osztály krémjében van, ahova én is számítottam magam (értelmiségi szülők).

Az is nagyon tetszett, hogy látványosan vigasztalásra szorult, mert örökké kínlódott valamivel, pl. a külsejével meg ilyen-olyan szerelmi nyavalyákkal, és hajlamos volt nagy nyögéseket ereszteni a levegőbe, ha épp eszébe jutott valami kínos dolog.

Tetszett, hogy szemlátomást szerelmes fajta volt és érzékeny(nek látszott), hogy mekkorákat röhögött, de közben milyen magányos volt az osztályban ő is. Ez a magány indította meg legjobban iránta a szívemet, mert én is örökké ki voltam közösítve, és ő sem illeszkedett be az osztályba, és néha nagyon rosszkedvű volt. Vagy sértődött, vagy duzzogó, vagy valami.

***

És most?? Utálom, gyűlölöm, legszívesebben megölném. Kalickába zárt rabnak érzem magam mellette. És emiatt bűntudatom van, mert én kezdtem ki vele végső soron. Kötelező vele lenni, és ebben nincs örömöm - valami hibádzik. Valami annyira látványosan hibádzik, hogy nem tudom elhinni. Az egész valahogy óriási módon nem stimmel.

Miért nem beszél? Aki röhög, az gondolkodik, aki gondolkodik, az meg BESZÉLJEN, mert azért csavartam el a fejét, hogy hallhassam az okosságait.

Nem tudom elhinnni, hogy üres a feje. Hiszen még a legutolsó retardált kukásembernek is van valami mondanivalója a világról! Neki ne lenne, aki olyan módon társalgott el a töritanárral a Kommunista Kiáltványról, mint Steinmann a csonka gúláról? Ezerszer okosabb és jobban átlátja a dolgokat, mint a többi hülyegyerek! Akkor meg mi van?! Az se lehet akadály, hogy nem vagyok neki szimpatikus, hiszen túlságosan is az vagyok. Inkább lenne fele ilyen szerelmes, csak oldódna meg a nyelve! Szeretek okos embereket hallgatni, Bridgetet is azért tartom, mert sugározza magából a műsort, mint egy rádió, és nagyon szellemes lány. Még ha gonosz is.

Hiszen aki érti és élvezi a humort, akinek stílusa van, annak nyilván agya és gondolatai is vannak, ezredszer is erre lyukadok ki!! Már nem fél tőlem, hiszen fogjuk egymás kezét és össze-vissza csókolózunk, amikor lehet, de néha már arra gondolok, hogy Ő nincs is, illetőleg elbújt a saját agyába és nem tud előjönni MÉG... de ezt már igen-igen unom. Hónapok óta ez van, és fogytán a türelmem. Olyan fura gyerek. Nincs is jelen. Nincs. Hol van Ő, hová tűnt, mióta együtt járunk? Nagyon hiányzik.

Hiszen ha véletlenül benyögtem valami jót az osztályban, ő röhögött a legnagyobbakat, és csapkodta az asztalt! Ebben is hasonlítottunk: ugyanolyan artikulálatlanul röhögtünk, UGYANÚGY, hogy kénytelen voltam őt választani, amikor itt volt az ideje. DETERMINÁLVA volt a dolog. Predesztinálva.
 

a képernyőm alján, mármint Pálfi, és egész nap nézhetem a hülye fejét és rajta gondolkodhatok. Hogy mi nem stimmel. Miért szenvedek ennyit miatta. Miért nem működik a dolog, amikor annyira akarjuk mindketten.

Mindketten játszunk a faszbukon a farmolós játékban IS, és oda ki van plakátolva a szomszédság a képernyő aljára. A telekszomszédok. Így aztán értesülhetek róla, hogy esténként milyen változtatásokat eszközölt a hülye farmján.

Mert változtatásokat szokott eszközölni, mégpedig ÉSSZERŰeket, amiket előtte meg kell, hogy fontoljon. Ilyesmiből tudok következtetni arra, hogy van agya. Elvileg nem fogyatékos. Nyelve is van, mert azt szoktam érezni csókolózás közben a számban.

Akkor mi nem stimmel?!? Én csinálok valamit rosszul? Ennyire?!

Ilyenkor eszembe szokott jutni, hogy Bridgettel igenis tudok beszélgetni, tehát nem vagyok hülye és kuka (teljesen), sőt állítólag szórakoztató vagyok időnként. Pálfival ezt nem érzem. Nem kapok visszajelzést. Mintha minden egy feneketlen, sötét kútba hullana, amit mondok vagy teszek.
 

Elképesztő dolgot vettem észre. Bridget nagyon komolyan tanulmányoz és figyel engem, mert valamiféle mintakép vagyok neki. Példakép. Lehet, hogy elrettentő, de akkor is példa vagyok számára.

Pl. ahogy először bevonult hozzánk a nagyszobába, és megdöbbenve állt meg: "Bassza meg, ez egy könyvtár!"

Le volt nyűgözve, mert aszitte, hogy a mi lakásunk a tudomány és bölcsesség melegágya. Hogy micsoda intellektuális légkör van itt. Látszott, hogy irigyli. Tehát értéknek tartja. Vagy legalábbis vonzónak, kívánatosnak (a kultúrát). Előkelőnek. És látszott rajta, hogy erősen el is határozza, hogy majd ő is vesz mindenféle könyveket, ha nagy kislány lesz, és majd azokkal jól berendezi a szobáját.

Bridget keresi a maga útját az életben, és időnként abban a tévedésben él, hogy engem kell követnie, ha azt akarja, hogy jó dolga legyen. Pedig éppenhogy nem, mindent ellenkezően kell csinálnia. Én pedig őt figyelem, hogy ő micsinál, tehát vak vezet világtalant.

Például ahogy összejöttem Csabival, ő is gyorsan beszerzett magának egy fiúcskát, hogy megtapasztalja, milyen az, és le ne maradjon valamiben. Marha büszke volt magára, mert 2 héten belül sikerült is neki összejönni egy "kannal". Utána megpróbálta IMITÁLNI az együttjárást ezzel a kannal, mint ahogy az emberek teszik, és úgy tapasztalta, hogy egyáltalán nem élvezetes a dolog, és egy idő után nem szórakoztató. Maga a hódítás az igen, de az együttjárás már vacak és hiábavaló. Hogy én hogy bírom Csabikával hónapok óta. "Hát nagyon keservesen, mert reménytelenül szerelmes vagyok bele"- mondottam volt, és akkor Bridget

- figyelem! -

megdöbbent ezen az információn. Miszerint az emberek általában azért járnak együtt, mert szeretik egymást. Hogy ő erre nem is gondolt, naháát - és látszott rajta, hogy elraktározza az agyában ezt a fontos információt. "Ja, hogy erről van szó..."

Néha döbbenetes bölcsességeket tudok neki megvilágítani, és ilyenkor tátott szájjal les engem.


 

Tegnap a zállatkertbe vótunk. Majdnem azt írtam, hogy a temetőben, de végtére is elég közel vannak, meg a vidámpark is. Azért javasoltam ezt, mert nagyon szeretem az állatokat. Csabi minden programot helyesel, amit én javaslok, mert neki már itt meg szokott állni a tudománya, hogy hova menjünk meg micsináljunk.

Meg arra gondoltam, hogy egy ingerdús környezetben hátha megered a nyelve. Ugyanis eddig sem beszélt. Gyakorlatilag nem beszél. Inkább hümmög, ami bármit jelenthet. Így aztán kénytelen vagyok találgatni, hogy mi jár a fejiben.

Én viszont utálok vezető lenni meg monologizálni. Engem Ő érdekel, nem a saját dumám!! Én unom már magam. De Ő is azt mondja, hogy ő is unja magát, és maga helyett rám kíváncsi. De ha kíváncsi rám, akkor kommunikálni KELL, nem bírja felfogni?! Nem létezik, hogy nincsenek gondolatok a fejében! Hiszen olyan okos gyerek. Nem létezik, hogy ha locsogok, ne akarna vagy tudna hozzáfűzni valamit! Vannak jelei, hogy vannak gondolatai meg érzései (nem is akármekkorák), de nem köti az orromra. Nem meri vagy nem akarja, vagy mi van?! Végtére is sértő az egész szitu.

Vagy soha nem is pofázott, és néma? Néma gyereknek anyja se.... Ez némán nőtt fel a két rém közt, akik a szülei? Lehet, hogy már jó korán megtapasztalta, hogy ki se érdemes nyitni a száját.

Röhej, hogy itt találgatok róla a blogomban, amikor nap mint nap mászkálok vele iskola után! És állítólag - elméletileg - én vagyok az élete értelme, és folyton velem akar lenni. Egyre dühösebb vagyok. Attól félek, egyszer megint robbanni fogok. Szeretem, tetszik, készségesen nyitott vónék felé, alig várom, hogy MEGISMERKEDJÜNK végre, és akkor ez itt.. nem szól, és vesztegeti a drága időt.

Na szóval elvittem az állatkertbe abból a megfontolásból, hogy valamelyik állat (vagy növény, vagy ember, vagy akármi) végre megindítja benne a szót. De teljes kudarc volt ez is. SEMMIRE nem reagált, se a pintyre, se a pontyra, se a kitömött oroszlánra. Csak szuszogott, szorongatta a kezem és imádattal nézett rám. Ne nézzen, hanem mongya már ki a dolgokat!!!

Én kényszeredetten dumáltam megint végig. A páva. Amikor nagymamával kiültünk a pávás ketrec elé egy-egy adag pattogatott tengerivel, és megesküdtünk, hogy addig el nem mozdulunk, míg ki nem tárja a farkát nekünk. Lehettem olyan 3 éves. És hogy mennyit röhögtetett nagymama ott a padon (nem a karai, mert annak nincs humorérzéke). És úgy emlékszem, hogy órákig szuggeráltuk a pávát, mire kinyitotta a farkát, és diadalmasan mentünk haza.

Szóval ezt elmeséltem Pálfinak, meg még több ilyen sztorit, de ő csak hümmögött, mosolygott és szorongatta a kezem. Nem érdekelték az állatok SEM. Akkor rákérdeztem, hogy a növények érdeklik-e. "Hát, nemigazán" - mondta Ő. Hát a nap, a holdak és a csillagok? "Nem nagyon" - vallotta be, és látszott, hogy kissé szégyenkezik is, hogy így felsül előttem, de hát nem tehet róla, még az én kedvemért sem fogja magát megjátszani. "Érdekel valami egyáltalán?" - kérdeztem dühösen. "Te" - mondta áhítattal.

Kész!! Attól félek, egyszer megverem!
 

Nem sokkal az orvosi vizsgálat után elmentünk borsót meg mákot veteményezni nagymamához Karára. Az egész család hóttideges volt. A karai ebédek önmagukban is híresen embert próbálóak, de én meg végigbömböltem a napot. Elképzeltem sötét jövőmet, hogy senki nem fog majd feleségül venni, és a tudattól, hogy hibás, fogyatékos vagyok, amúgy is visszataszító viselkedéshez fog vezetni. Előbb fogok én harapni, és majd elmarok mindenkit magam mellől, hogy megkíméljem az emberiséget ocsmány ennenmagamtól.

Olyan hangosan zokogtam ott a kertben, hogy apám végül rámförmedt, hogy moderáljam már magam. Akkor egy időre abba is hagytam ijedtemben a sírás-rívást, és elmentem sétálni és gondolkozni a gangra. A gangra, ami a kerti vécétől vezet a kies tyúkudvarig, és nagyon alkalmas hely elmélkedésre. Szép sötét festős levű otelló szőlő szegélyezi, mármint ha itt van a szőlőérés ideje.

Akkor nagymama kibotorkált a botjával közibénk, és szép zengzetes hangon bejelentette, hogy kész az ebéd, hagyjunk ott mindent. Az a baj, hogy nagymama gyakorlatilag süket, ellenben igen energikus, határozott személyiség, és a fő ambíciója az, hogy tukmálja az ételt a családjára.

Ott a gangon, ahogy nagymama kikopogott a botjável, és ebédelni szólította a népet, hirtelen eszembe jutott egy elképesztő mondat: "Aki ételt-italt adott, az Úr neve legyen áldott."

Életemben nem hittem semmilyen istenben, és nem is neveltek vallásosan, most mégis ez jutott eszembe. Egyáltalán hol hallhattam én efféle mondást? Tévében?

Betelepültünk tehát enni. A szokásosnál is paprikásabb volt a hangulat, mert apa a legnagyobb hangerejével és vörös fejjel igyekezett kordában tartani nagymamát.

A nagymama szokásos monológja ilyenkor: "Szedjétek széjjel! Többet vegyél, hát nem ízlik? Hát hiába főztem, pocsékba megy? De hát a múltkor még szeretted! Vegyél többet, apukáé a püspökfalat"... stb., stb. Én nem sírtam már akkor a keserves sorsom miatt, mert nem akartam, hogy nagymama megkérdezze, mi a baj. Egyrészt úgyse hallaná, másrészt meg még ha hallaná is, akkor se tudná értelmezni ezt a fajta betegséget.

Míg a tyúkot ettük - Karán mindig kemény és rágós volt a tyúk, mert frissen volt vágva - tovább gondolkoztam. Szóval egyedül, keservesen kell majd leélni az életemet, mert normális férfi menekülni fog tőlem. Csabika is előbb-utóbb el fog hagyni, mert majd biztos akarna gyereket. Efelől nem nagyon volt kétségem.

És akkor az Úristen, aki Karán lakik nagymamával, mert református (mármint nagymama), ismét megszólított. Zseniális ötletet juttatott az eszembe. A KÍNAI SZINGLIHORDÁK!!! Ez lesz a megoldás! A kínai férfiak sokkal többen lesznek, mint a nők, és nyilván megindulnak majd nyugatra feleséget rabolni. Egy jó kis kiéhezett kínai manus lehet, hogy már attól boldog lesz, hogy megdughat egy nőt, gyerek nem is feltétlenül kell neki...

Ez az!! Ebben a szent pillanatban kiderült felettem az ég, felsütött a nap, és hazafele az autóban arra gondoltam, milyen elképesztő változást hozhat létre az embet lelkiállapotjában egy ötlet, remény vagy gondolat, és hogy voltaképpen sokkal-sokkal több minden dől el az agyamban, mint valaha hittem volna.

Február közepétől tudom, hogy Van Valahol Valami vagy Valaki. De ki és hol keressem? A Reformátusok lapjában? A Bhagavad Gítában? Van valami valahol, egy entitás, egy szellem, és február közepétől tudom, hogy eddig sötét voltam, mint az éjszaka, és a világ egészen egyszerűen nem úgy működik, mint tanultam. Ha a saját gondolkodásomnak ekkora hatalma van felettem... szinte félelmetes módon tud teremteni az agyam vagy az agyamban fészkelő szellem nappalt vagy éjszakát a lelkivilágomban.

Lehet, hogy el kéne kezdeni keresgélni a pozitív gondolkodás irányába, mert MINIMUM működik, és ha a gugliba rákeresek, biztos felvilágosulok. Aztán ki tudja, hová, merre, meddig furkálom be magam amaz elrejtett bölcsességbe, mint ahogy a vakond furkálja az ő járásait a televényben a giliszták után.


 

Másnap már jól megacélozva jelentem meg az iskolában és ültem be mellé a padba. Ő vörös lett az örömtől, és "drágámnak" nevezett, persze suttogva, hogy ne keltsünk nagy feltűnést.

Nos, tehát fizikaóra elején kitéptem egy darabot a tankönyvből, és lefirkáltam: "Nem akarok tovább veled járni".

Ő sokkot kapott, köpni-nyelni sem tudott, aztán elbőgte magát, és így kellett kivonulnia a táblához felelni világ csúfjára.

Annyira kikészült, hogy egész nap csak gubbasztott a padban, és betemette a fejét a karjával. Én nagyon megrémültem, hogy tönkresilányítom szegény gyereket, és már délután visszakoztam. Bocsánat, hülyeségeket beszéltem, persze, hogy akarok vele járni. Délután már összekapaszkodva imbolyogtunk újra, az volt a benyomásom, hogy KÉTSÉGBEESETTEN kapaszkodtunk egymásba. De Ő még azért egész nap nagyon szomorú volt, és a végén vett nekem egy vörös rózsát, de mielőtt átnyújtotta, akkurátusan leszedte róla a tüskéket.

SOHA nem fogom elhagyni, ha beledöglök se, nem csinálok ilyet vele mégegyszer!
 

Ez egy undorító hely a nőgyógyászati klinikán. Körülbelül egy hétig ücsörögtem ott januárban. Be kellett vonulnom, hogy kivizsgáljanak, miért nem jön meg egy éve a menzeszem. Mindenféle laborvizsgálatot végeztek, egyeseket a klinika alagsorában, ahol a zombik szokták üldözni az embereket. a fehér alagcsövek között.

Vért vettek, aztán elhagyták a leletet, és újra meg kellett ismételni. Meg meg is röntgeneztek, és egy csomó kis rendellenes bogyóval volt tele mind a két petefészkem. Ahogy ott ücsörögtem a földön a vécéajtó és az endokrinológia feliratú ajtó közt, és nagyon bőgtem. Az asszisztenst nyaggattam, hogy mit jelentenek ezek a gubicsok bennem, de nem akart semmit mondani az orvos nélkül. Hanem aztán megmondta az orvos, hogy mi van, ráadásul egy csomó tanonc előtt: sterilitás.

Azaz nem lehet gyerekem. Meddő vagyok.

Ahogy kiakolbólintottak a klinikáról, azonnal Csabikához rohantam. A randit a művházban tartottuk. Ahogy megláttam, elsírtam magam a vállán. De viszont Ő nagyon szúrósan és mogorván viselkedett. Egyáltalán nem méltányolta a szenvedéseimet, hanem szinte haragudott, hogy nyavalygok és nyöszörgök és szenvedek. Tehát tök elutasító volt.

És ez az ember mondja, hogy szeret engem!!! Itt valami tévedés van, a legelső kukásembertől a sarkon  is több részvétet kapnék. De ez azt mondja, hogy szeret engem, és tudom is, hogy szeret

A helyzet értelmezhetetlen volt számomra. Ennek a gyereknek mindene megvan: keze, feje, lába, még esze is, de...

Már most látom, hogy egy élet kell hozzá, hogy kiheverjem ezt a lényt.

Csak akkor vidult feljebb, amikor végre befejeztem a bőgést, és hazafele menet kézenfogva ezeréves Hofi-viccekkel traktálhatott (rosszul). Ezzel számára minden újra szép és jó lett. Gyanútlanul és vidáman caplatott velem hazafele, erősen szorította a kezem. én pedig megkérdeztem tőle a házunk előtt, hogy "szerecc?" "Az életemnél is jobban!" - mondta Ő. Aztán még sokáig néztük egymást, de akkor már döntöttem.


 

Itthon vagyok, tűnődő Dire Straits szól a háttérben, és Őrá gondolok. Luci is itt van velem. Ő a macskánk, aki nagyon sokat szerepel a családban. Hol az a fénykép, ahol ülünk a tévé körül, én és apám ugyanúgy vakarjuk a fejünket, Luci pedig belóg középre a vasalódeszkán, ami az ő törzshelye? Annyira jellemző. Luci tökéletes macska, a nagy Ő a macskák közt, senki sem volt hozzá fogható, és nem is lesz.

Luci pontosan reggeli fél hatkor körbejár ébreszteni a családot. Először apám szobájának ajtaján zörget, és bebocsátást nyer. Utána apám visszafekszik, és dörmögi: "Eridj a számból, macska, hosszú farkaddal." Aztán visszaalszik, és Luci tovább áll. Anyám üvegajtaját kezdi verni, mire anyu tudja, hogy kezdődik a nap, és szórakozottan kimegy a macskával, aki vezeti őt, egészen a Tibi ajtajáig. Anyu kinyitja neki az ajtót és dudorászva, könnyelműen azonnal be is zárja.

Ekkor Luci felébreszti Tibit. Ilyenkor dühös "Sicc, az anyád!" - hallatszik, valamint körbe-körbe kergetőzés zajai. Luci az istennek se akar kimenni, inkább bebábozódik az ajtón levő firhangba, hátha úgy megússza. De Tibi indulatosan kirakja a szűrit, és ráordít anyánkra, hogy "Ne csukd már be hozzám ezt a hülye dögöt minden egyes hajnalban!!!"

Azután Luci az én ajtómat döngeti meg, ami igen szépen, hangosan tud zörögni, mert kicsit laza a zárja. Anyám beengedi hozzám és bezárja rá az ajtót, szórakozottan dudorászva, friss, könnyű lélekkel. ahogy szokta. Luci odamegy egyenesen a fejemhez, feltámaszkodik a mancsaival a párnámra és BELEORDÍT a fülembe. Belekárog. Olyan a hangja, mint a vetési varnyúé.  Jobban nem lehet kifejezni. És néz, néz a szemembe, és racsít, egy centire a fülemtől, míg életjeleket nem adok. Ilyenkor meg kell simogatni, és felkelni az ágyikóból, mert miután mindenkit riasztott, dolga végeztével persze ki akar menni rögtön, szunyókálni.

Utána a család visszaalszik Lucistul-mindenestül, kb. fél 7-ig, amikor is kezdődik az igazi nap.

Hétvégén a dolog azzal van megspékelve, hogy anyukám szórakozottan dudorászva beengedi hajnalban Lucit Tibihez, utána rázendít porszívózni, és közben bökdösi a csővel a Tibi üvegajtaját, valamint hangosan és önfeledten énekel. Tibi kiront, mint egy fúria, kivágja Lucit és ráordít anyura, hogy miért csinálja ezt minden szombaton, miért kell neki ződ hajnalba porszívózni, és miért nem képes megváltoztatni azt a kurva napirendjét.

Utána anyu nekiáll kikefélni a bordó szőnyegből a macskaszőrt, és nekem bűntudatom van, hogy az én macskám után ő takarít, ráadásul ezt is dudorászva és energikusan. Ruhakefével és ecetes vízzel. Esze ágában sincs játszani a mártírt. Nem is gondolja magát annak.

Utána azonnal nekiáll főzni. Általában pörköltet rendelünk tőle, vagy tojásos galuskát. Nyitja a hűtőt,  Luci azonnal ott terem és követelőzve nyávog. A késfenés zaját mérföldekről meghallja. Azt is tudja, hogy nem szabad az asztalra nyúlkálni, akármilyen közel van a felkockázott hús. Úgyhogy csak merően nézi, de nem bántja. Egészen addig, míg el nem fordulunk, mert akkor kinyúl egy fekete, szőrös mancs és LOP. Egyetlen karmának egyetlen szúrásával lerántja a kaját, és ellohol vele a tévés szobába, ami az ő kedvenc étkezőhelye.

"Lucikáááám, cicukáááám!" - szól anyu, és a macska visszatér. Anyám a maga negligent modorában odavet neki egy kis húst. "Ezzel jutalmazod a lopásért, így nem lehet macskát nevelni!" - méltatlankodik Atyám. "Tökéletesen el van rontva".

De azért ő is odavet neki egy kis húst. "Ne!" - mondja, és eltűnődik. "Akár  azt is megtehetném, hogy nem adok neki enni, és éhen döglik. De én ADOK."

Látszik rajta, hogy élvezi a kegyelmes Isten szerepét.
 

Megvolt az első komoly veszekedésünk. Az történt, hogy Bri beígérkezett hozzám iskola után, és már sokadszor, sokat késett. Pimaszul szokott ilyenkor vigyorogni, és esze ágában sincs bánni bűneit. Én pedig utálom, ha valaki nem pontos. Úgyhogy tegnap nem engedtem be az ajtón, hanem kívül maradt, mint az ebek.

Ma megbosszulta. Egész nagyszünetben gúnyolt és szívatott, csak az volt a baj, hogy olyan tehetségesen és szórakoztatóan csinálta, hogy kénytelen voltam végigvihogni a dolgot és letenni a fegyvert. Behódoltam, szavak nélkül. Ezek után annyit késik, amennyit nem szégyell. Megtanított, hogy ne keresztezzem az akaratát.

Érdekes, hogy egy egyértelmű bűncselekményt képtelen beismerni, illetve még neki áll feljebb, illetve jópofának tartja azt és büszke rá. Királynői allűrök. Anna kivételével általában ilyen barátnőket gyűjtöttem be ösztönösen. Ugráltattak és csicskáztattak. Klári unokatesóm 4 éves volt, én meg 3, amikor határozottan az üdülőnk mögé parancsolt valami titokzatos célból, amit nem osztott meg velem. "Menjél a ház mögé és várj meg ott!"

Azonnal teljesítettem a parancsát, és szó nélkül, türelmesen ácsorogtam végtelen hosszú ideig. Máig is az orromban érzem a császárvölgyi vonatszagot meg a párás erdőszagot meg a két patak csobogását a közelben. Közben leszállt az est, vártam, vártam, aztán félénken előmerészkedtem, hogy mi van mán. Közbe Klárit már javában mosta az anyja egy lavórban, és ő tökéletesen elfelejtkezett rólam és a rendeletéről, sőt még neki állt feljlebb, mikor számon kértem, és ő nézett hülyének engem.

Általában ez a szitu ismétlődik a barátnőimmel, akikkel dolgom akad.

Na, más téma. Ma először voltam Pálfiéknál.
 

Ők a város legrosszabb hírű lakótelepén laknak, annak is a hatodik emeletén.

Nem csináltunk semmi rosszat, nem azért vitt fel. Hanem valamiért felugrott, és így alkalmam nyílt látni a lakásukat.

Először is van az ajtajukon egy amolyan aranyozott, oroszlánfejű kopogtató. A hatodik emelet legcsicsásabb ajtaja, balra a lift mellett. Aztán sok-sok zár, sok-sok kulccsal kellett nyitogatni.

Bent pedig hóttpatika-tisztaság, ámde UNDORÍTÓ GICCSES képek a falon, ez tűnt először a szemembe. Össze se lehetett volna válogatni ocsmányabb tárlatot. "Apám piktor" - mondta Ő, és se nem mentegetőzött, se nem büszkélkedett, csak úgy semlegesen közölte. Tehát hogy az apja másolta mindezeket a képeket eredetikről, és ráadásul, betörés esetére, mindet jól le is fényképezte és egy albumba elrakta.

Apja amúgy valami hulladékgazdálkodási vállalat főfejese, anyja meg valami pénzügyi izé.

Mentünk tovább. Volt mégegy kisebb szoba. Ja, nem is említettem még a baromi randa, nagymintás tapétát, ami minden lakóhelyiségben volt.

A nagyszobájukban rögtön feltűnt a sok csiricsáré, porfogó porcelánfigura a vitrinben. Ez meg az anyja ízlése. Édes istenem.

És akkor még az tűnt fel, hogy sehol semmi nyoma nem volt annak, hogy itt egy gyerek lakik. Tehát semmi. Sehol egy saját darab tárgy. Mondtam is neki elképedve. Ő pedig vállat vont. Megint csak semleges arccal. Ez van. Minden, ami rá utalna, el van zárva szekrényekbe, hogy ne rontsa az összképet.

***

Elképesztő élmény volt, és főleg az, hogy látszólag Őt nem foglalkoztatja a dolog. Mindenre csak megvonta a vállát, hümmögött, esetleg nagy bölcsen azt mondta: "Ez van." Hirtelen megsajnáltam és megszerettem. Úgy éreztem, belelátok a lelke mélyébe, és ott nagy szomorúság lakozik. És ezt titkolja a hallgatásával.  Belenéztem a szépséges zöldeskékeszürkés szemébe, és végre őszintén át tudtam ölelni.

Utána szerettem volna többet dumálni vele, hogy mégis hogy éli meg a szüleit, akik szemlátomást nem normálisak, de Ő csak hümmögött és engem bámult elolvadva. Aztán feltett egy cédét. "A kedvenc zeném"- mondta bizonyos büszkeséggel, és utána megint megkukult.  Leült az ágyra, és tovább bámult , mint valami oltárra állított istennőt. Én leültem a padlóra törökülésben a lábai elé, fogtuk egymás kezét (az övé meleg volt, az enyém jéghideg). Behunytam a szemem, hogy jobban érzékeljem, milyen zene fejezi ki az Ő lelkületét, amire legjobban rezonál.

Mike Oldfieldtől volt valami zörgős zaj. "Ezmiez?" - kérdeztem. -"jézusom" -tettem hozzá. Ez nem zene, ez zaj! "Tubular Bells", "Hergest Ridge". Embertelen gépzene, reszelőre és kulcscsomóra írva - közöltem vele, mire Ő kicsit megvonta a vállát, megjegyezte, hogy "ez van", és tovább bámult engem. Na, gondoltam, ez bennem gyönyörködik itt, a fene az ízlését, de én ANNYIRA szeretnék vele egy jót beszélgetni, megismerni őt, nem vagyok én festmény, hogy rajongva bámuljon.

Nagy és szép feladat lesz Őkelmét megnyitni, de tudom, hogy sikerülni fog.

Utána a CD borítójával leheveredtem hassal a földre, hogy kényelmesebben tudjam tanulmányozni, és arra eszméltem, hogy Ő ott áll az ajtófélfánál és néz, kezében valami limonádéval, aminek a szélére citromkarikát tűzött.  Nevettem, hogy micsoda előkelő módja ez az ivásnak, és Ő csak mosolygott. "Én így szeretem" - bökte ki röviden és velősen.

Mintha minden egyes szava mögött több emeletnyi mélységek és magasságok rejtőznének, amit majd nekem kell megfejtenem. Igen, meg kell fejtenem ezt a pasit.
 

de nem merem beküldeni sehova, mert nem élném túl, ha visszautasítanák, Egész idáig Pálfin törtem a fejem, mert még a negyedét se meséltem el a dolgoknak, amik történtek. Már sokszor észrevettem magamon, hogy a feszültséget hisztérikus röhögéssel vezetem le, és kreativitásra serkent. Tuti nem vagyok normális. "Mit vihogsz, mint egy idióta?" - kérdik furcsállkodva. Kérlek alássan, ez nem röhögés, ez zokogás, csak mivel nem vagyok komplett, így jön ki belőlem. Igen, tudom, de már késő engem visszacsinálni, tetszettek volna óvszert használni.

A cikk a következő (fene tudja, milyen műfaj):

Szeretem az állatokat
 

És ami ritka dolog: nem jön magától a fogalmazás, gondolkodni kell, szerkeszteni. Mindenféle szervezett dolog nehezemre esik, legszívesebben csak hömpölygök, mint az amőba. De most nem lehet. Gondolkodni kellene, hogy hol is basztam el.

Mert én vagyok a hibás, ez nem vitás. Mindenért vállalom a felelősséget. Én csábítottam el Pálfi Csabát, és ő belémzúgott. De amúgy istenesen. Szexuálisan manipuláltam, ő meg égő fülekkel követett, mint a pincsikutya.

Hol is kezdjem. Az első randin a Ligetbe mentünk. Megfogtuk egymás kezét, az enyém izzadt és hideg volt, ideges voltam, üres és - unott. Ott legbelül, ahol az embernek a lelke székel. Vagy a szíve, vagy mittomén. Semmiféle szívet nem tapasztaltam magamon, csak szerepeltem magam előtt egy képzeletbeli filmben, én voltam a Sztár, a körülrajongott Díva. Életemben először.

Pálfi nem is igen beszélt, csak szuszorgott, nyögdösött, szemlátomást szenvedett a szerelemtől, és úgy fogta a kezemet, hogy az egy satunak is becsületére vált volna. Láttam magunkat kívülről, kissé nevetségesen ünnepélyesen és elfogódottan vonultunk az erdei utakon, közben a köd össze-vissza gomolygott a lámpák fényében, és marha romantikus lett volna, HA.

Pálfi leggyakoribb megmukkanása az volt, hogy "Hm." Ezt nagyon mélyről jövően tudta kiejteni, és minden mondatban más értelme volt. Volt neki bánatos hm-je, elfogódott, elgondolkodó, vágyakozó stb.,

***

Namost. A Pálfi előnyére nagyon sok minden szól. Kellemes, korrekt gyerek, egy szál káromkodás vagy csúnya szó sem hagyta el a száját (mondhatni alig hagyta el bármilyen szó a száját), jó illata van, a haja olyan, mint a vörösréz, tehát dekoratív is, legalábbis nekem nagyon tetszik, és hullaszerelmes belém. És nagyon vonzódok hozzá, izé, testileg.

Az első randin ott az erdőben körülbelül 5 perc múlva úgy éreztem, meghalok az unalomtól mellette. Bosszús és türelmetlen lettem, arra gondoltam, mennyivel jobbat tudnék marhulni meg filozofálni Bridgettel, ahelyett, hogy itt vesztegetném az időt ezzel a lénnyel.

A gyerek lényegét úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy nagy vákuum az egész. Félelmetes. Látni véltem, ahogy tölcséresen szívja le az energiámat, az életkedvemet, Fekete lyuk. Szingularitás.

Idegesen fecsegtem meg hülyéskedtem, míg együtt voltunk, hogy be ne álljon a rémületes CSEND, és ki ne derüljön mindkettőnk számára, hogy NINCS EGYMÁSNAK SEMMI MONDANIVALÓNK.

Igazából ott a Ligetben eldöntöttem, hogy vállalom a felelősséget. Megszelídítettem, felelős vagyok érte. Eldöntöttem, hogy ő a nagy Ő, és olyan szánalmasan ki  van nekem szolgáltatva, gondozni fogom életem végéig, összeszorított foggal, ahogy kell. Ezt így elhatároztam, de olyan keserves volt az élmény, hogy szinte azonnal letagadtam magam előtt.

Az első öt perc  kiábrándulása után azt csináltam, hogy túlkompenzáltam a dolgot. Túlságosan is sokat fecsegtem, túlságosan vidám voltam, az erdőből hazafele már ölelkeztünk és kis híján csókolóztunk egy piros lámpánál, mindenki, aki látott, tökéletes szerelmespárnak hitt volna bennünket.

Csak az az idegesítő motoszkálás a tudatalattimban, hogy jaj, istenem, mit nem adnék érte, ha inkább Bridgettel mászkálnánk és váltanánk megfele a világot, ahogy szoktuk.
 

Karácsony. Megemlékezek róla röviden.

Az első nap nem is érdekes. Hanem a másnapja, amikor jön a Család!
December 25. Az én kisszobám szolgál ilyenkor ruhatárként, mindenki lehányja az öltözékét az ágyamra.

A Kelevics család Szombathelyről érkezik. Pista bácsi, Veronka néni, Klári és Eszter (utolsó kettő unokatesó).

A Lőrincz család Sárospatakról. Gergő, Laura, Ambrus és Luca (utolsó kettő unokatesó). Gergő még mindig él!!!

A másik Lőrincz család innét a szomszéd utcából. István bácsi, Ica néni, Imi, Ida (utolsó kettő unokatestó).

És vagyunk mi, a Fehér család: Atyám, jóanyám, én és Tibi.

A  kiemeltek testvérek, ők alkotják a família gerincét. Nos, ez a törzsgárda, aki évről évre összegyűlik nálunk. Plusz Zsófi néni, aki Kanadában tengeti az életét, ő is jelen szokott lenni Skype-on.

Menetrend:
1) lakoma. Összenyitjuk a földszinti szobákat és zabálunk.
2) Vacsora romjait eltakarítjuk, újra elszeparáljuk a szobákat és gyerekek játszani mennek, felnőttek pedig beülnek beszélgetni.

Namost. A játékot Imi vezeti, aki amúgy matekzseni. Rengeteg társasjátékot tud, és évről évre újakat is hoz. Múltkor nem átallotta nekem feladni Ilosvai Selymes Pétert barkobába. Kitaláltam egy óra küszködés után, de ez akkor is övön aluli volt. Főleg a többi alulművelt gyerekkel szemben inkorrekt ez az eljárás.

Minden évben Imi győz az összes játékban, én második szoktam lenni, a többiek futottak még. Viszont úgy három éve unom a játékokat, és inkább beülök a Felnőttekhez, hallgatni őket.

Nos, nem sokkal ezután a felnőttek (és én) krákogva, zajongva behelyezkedünk a társalgóba, mintha valami színházi előadásra foglalnánk helyet. István bácsi és Apa felveszi a szokásos pozíciót: egymással szemben foglalnak helyet egy-egy fotelben a dakszliasztal két végén. A nézőközönség körülöttük üldögél elszórtan.

Kelevics Pista bácsi és Gergő nem tartja magát akkora alfahímnek, hogy bele merészeljen szólni a Nagyok dolgába. Pista bácsi néha újratölti a poharakat, hogy hasznossá tegye magát, Gergő és Veronka feszülten figyel: hátha most az Okosok megváltják a világot. Erről senki nem akar lemaradni. Anya idegesen jön-megy a porond és a konyha közt: neki még sok dolga van, nem ér rá fecsegni.

Én is majd kiesek a fülemen, úgy figyelek, de esküszöm, nem értem, min vitatkoznak. Évről évre, újra és újra. Sok idegen szóval. Apa keze-lába keresztben, még a testtartásával is tiltakozik. István bácsi bodor füstöt ereget a pipájából és fontoskodva magyaráz, körülményesen kérdez. Apa ellenáll. A hangerő egyre emelkedik, a füst sűrűsödik, a bor fogyik.

Nem értem, nem értem. Politikával kezdik, a társadalom értékválságával folytatják, végül, mint minden évben, abba a kérdésbe torkollanak bele, hogy van-e isten vagy nincs. "Mert, ha belegondolsz, Einstein is arra jutott..." - mondja óvatosan István bácsi, és Apa ordít. "Ugyan, kérlek, mit tudsz te Einsteinről? Egyáltalán nem azt mondta, amire te gondolsz!"

István bácsi hergeli Apát, ez nyilvánvaló, és büszke arra, hogy ő nem gurul dühbe. Alattomosan, kitartóan játszik. Apának már vörös a feje, ordít, fröcsög. Jézusmária, megüti a guta.

Nem, akárhogy is nézem, István bácsinak sokkal jobb idegei vannak. De ha már olyan büszke a nagy okos eszire, akkor miért nem képes visszafogni magát? Igen, minden évben bebizonyítja, hogy Atyámat a végletekig tudja hergelni. Így aztán a győzelem érzetével hagyja el a terepet.

Észrevettem, hogy Gergő, Veronka és én is ösztönösen István bácsi köré csoportosulunk és neki drukkolunk. Ebben az a szép, hogy tényleg nem értem, min is vitatkoznak össze. Jóanyám hülyének tetteti magát, Ica néni bávatagon nézi a plafont, az egészből nem ért semmit, Pista bácsi inkább kedélyes iszogatást és danolászást szeretne... az unokatesóim bent szórakoznak a másik szobában,

Gergő, Veronka meg én rémülten nézzük az Okosokat.

Nagyon meg vagyok zavarodva.

Na de kezdjük az elején. Több hétig, decemberig (a téli szünetig) folytattam Csabika ostromlását. Mindent bevetettem, ami a repertoáromban volt, játékosan próbáltam húzni az agyát, sőt még hízelegni sem átalltam... megszállt valami hiperaktivitás, és minden erőmet a célra koncentráltam. Éjjel-nappal Ő járt a fejemben. Ő sok hétig barátságos érdeklődéssel nézett rám, mint valami aranyos háziállatra... aztán megelégeltem a dolgot, és a téli szünet előtti napra egészen határozott tervet tűztem ki.

Az Ági naplójában fedeztem fel egy nagyon ígéretes cselekedetet, amelyet ő cselekedett meg a szerelmével. Az ő módszerét kipróbáltam Csabikán. Csak én nem a sötétség leple alatt a vetítős teremben, hanem natúr, oroszórán, amikor mindenki körmölt valamit, és a tanár a sportújságot olvasta.

Először is hátrafordultam Báróhoz, és azt suttogtam neki: "Tudsz titkot tartani?" Mit mondhatott volna erre mást, mint: "tudok". "Akkor jó" - suttogtam vissza szigorúan és fenyegetően, és utána belevágtam a műveletbe. Kipécéztem tehát azt a percet, amikor minden fej a papirosok fölé volt hajolva, és odahajoltam Csabikához, és megpusziltam a kedves pofácskáját.

Hömm, a hatás elsöprő volt, a Gyerek mélybordó színű lett, köpni - nyelni nem tudott, csak vigyorogott rám, mint rothadt alma az ablakban, egész álló nap..

Nos, és ez a legokosabb példány a fiúk közül, és ennek is teljesen elment a józan esze, még az én (az ééééén, bah!) fondorlataimtól is. Azt hiszem, ezzel a húzással most már az ujjam körül fogom tekergetni a srácot, és nyeregben érezhetem magam!!!

Utána viszont kitört a téli szünet, és hatalmas gap keletkezett az események folyásában, de már visszatértünk az iskolába senyvedni... Ő szemlátomást teljesen odáig van értem, állandóan vigyorog és vörös a füle, és hétfőn azzal kezdte, hogy adott nekem egy kis pici télapót... amit ki is állítottam egész nap a padra, aztán másnap én adtam neki egy szív alakú radírt, amit aztán ő állított ki a padjára, ma is ott volt előtte,

Csak azt nem értem, hogy miért rándult görcsbe a gyomrom, amikor megláttam a télapóját, hirtelen majdnem lehánytam az egészet, Őt is, az ajándékát is, és úgy éreztem, hazamegyek és tényleg felakasztom magam. Az az undor, ami a fejem búbjától a lábujjamig végighullámzott rajtam... Nemcsak undor, gyűlölet is (Őiránta!!), és egy olyan átható érzet, hogy én ettől a gyerektől már soha a büdös életben nem fogok tudni megszabadulni, mintha egy nyálkás polipot szabadítottam volna magamra, aki ezentúl ott fog slattyogni, cuppogni utánam...

Majdnem kidobtam a taccsot, amikor ránéztem a vörös hajára, az elálló füleire, az íróeszközeire és az írására... MI ÜTÖTT BELÉM??

Az volt az érzésem, hogy meneküljek, míg nem késő, mert itt valami iszonyat fog létrejönni, ami elcseszi az életemet tövestül. Megszelídítettem a Gyereket, mint a kis herceg a rókát, és ezentúl felelősséggel tartozok érte örökkön-örökké.