Na szóval az én jelentéktelen és ronda személyem körül forognak a konfliktusok a családban. MINDIG én vagyok az oka a veszekedéseknek, a szüleim közti elkeseredett vitáknak, üvöltözéseknek, ajtócsapkodásoknak. Nem állítom, hogy nem élvezem, mikor a fellnőttek körülöttem (az én ürügyemen) csapnak össze nagy indulattal, jókat lehet röhögni és jó kifejezéseket feljegyezni közben.
Hogy is van ez? Álmomban anyu folyton vádol. Igazságtalanul. Ilyeneket ken a nyakamba, hogy én ittam meg titokban a fél vodkáját. Elkeseredetten üvöltözök vele nagyon sok éjszaka. Az igazamat, ártatlanságomat ordítozom, tanúkat hívok össze a saját érdekemben, de nem megyek semmire, mert vádol és vádol, folyton, gonoszul.
Mintha gonosz lenne és rosszat akarna a lányának, ami, ugye, teljes képtelenség, és fel se tételezhetem. Mégis ezt álmodom nagyon sokszor. Nem én ittam meg a fél vodkáját, én ártatlan vagyok, mint az izé, biztos ő itta meg tudat alatt, vagy apu, de isten bizony meg fogom inni, ha még sokáig zaklat, mert ezt én nem bírom ki idegekkel.
Oké, ezt mondjuk még értem is, nem jövünk ki, ez van.
De apuval ugyanakkor meg pont az ellenkezője áll fenn, ő annyira izgatott és lelkes lesz, ha velem lehet (aki féreg vagyok, ugyebár, nem ember), hogy az izgatott és izgága és lelkes locsogása közt el szokott felejteni befordulni a sarkon a bótba menet, az egyetlen sarkon, ami létezik, és ahun figyelni kéne. Én meg úgy hallgatom őt tátott füllel, mint a Messiást, mert apám mindent tud, és ráadásul szórakoztatva adja elő, hogy őutána is notesszel mászkálok, és gurulok és sírok a röhögéstől, kegyelemért szoktam könyörögni.
Lehet, hogy az a titka ezeknek a furcsa jelenségeknek, hogy túlságosan jó közönség vagyok a született humoristák számára? Semmi egyéb értéket nem képviselhetek az emberiség számára, mint hogy egyfolytában vihogok. Azon, amikor okos emberek adnak elő szórakoztató és tanulságos dolgokat SZELLEMESEN. Jegyzetelek. Nem az okosságokat, hanem a stíluselemeket.
Atyám annyira lelkes, hogy úgy szokott berontani a szobába, hogy majd kiszakad az ajtófélfa. Azonnal el akarja nekem újságolni, mit fedezett fel legújabban a latin nyelvben, és nem veszi észre, hogy nem azon vigyorgok a csámpás fogaimmal amit mond, hanem AHOGY mondja, és kapom elő a noteszemet izibe.
Észrevettem, hogy anyu szinte gyúlölködve néz rám ilyenkor, mert atyám nem titkolja, még ha akarná se tudná, hogy ENGEM számít közönségnek, megfelelő hallgatóságnak, más embert nem is méltat erre a családban. Anyu is meg Tibi is irigykedik. Kiközösítve érzik magukat. Már megint csak én vagyok a métely. Az utálatos, gyűlöletes, a viták oka és szítója. Elégedett vagyok ilyenkor. Mégiscsak fontos ember vagyok valamilyen szinten, ha ég és föld összedől miattam.
Ámbár, mondom, mintha túl lenne dimenzionálva a dolog.
