"Buli lesz! - örvendeztünk. Zsófi néni meghívott minket New Orleansba, mivel a legutóbbi kiállításáról sokat kaszált. Vele mindig úgy találkoztunk, mintha utoljára látnánk egymást, 73 éves volt, és már műtötték agydaganattal. De azért aktív volt, mint anyám összes rokona.
De nem ám csak a közvetlen Lőrincz-családot hívta meg, hanem a Fehér család apraját- nagyját is (ezek apámék). "Én mint színfolt leszek jelen" - mormogta az orra alatt Jocó.
Lenke néni nemrég beszélt anyával, és elárulta neki, mennyire unatkozik, mióta Józsi bácsi (az apa testvérbátyja) meghalt, amit anya azonnal elmondott Zsófi néninek, akinek több sem kellett, őt és egész pereputtyát is meghívta. Igazán, igazán nagylelkú volt.
A hangár
A gép New Orleansba Ferihegyről indult, közvetlen járatként, amin én felettébb csodálkoztam, mert a múltkor még át kellett szállni Hamburgban, aztán Atlantában. Ez valami új fejlemény lehet. De ugye nem Alaszkán és Ausztrálián fogunk áthaladni, Dél-Amerika érintésével? - aggodalmaskodtam. A rokonok csak nevetgéltek a szorongásaimon; nem, a gép nyílegyenesen megy New Orleansba.
Hosszú, tömött sorban és hangzavarban vonultunk becsekkolni, vagy mi, de egyszer csak egy ultramodern, hangárszerű várakozó helyiségben találtuk magunkat. Illetve találtam én magam, mert közben a rokonaim köddé váltak. Egyetlen egy eligazító ember vagy tábla se volt, ami jelezte volna, hogy mikor és honnan indul a gép.
Leültem egy múanyag formatervezett székre, és egy piros, múanyag karszalag a csuklómra kapcsolódott, és többé nem eresztett. Bizonyos számok és gombok voltak rajta. Tudni kellett volna a kódot, hogy szabadon engedjen. Össze-vissza nyomogattam a számokat, de hiába. Kezdett elfogni a pánik, fulladoztam, és nagyon szomjas voltam. De sehol senki. Kiabálni akartam, de csak rekedt suttogás jött ki belőlem, és senki sem hallotta.
Mi folyik itt? Hol vannak a többiek? Miért nem enged el ez a rohadt szék? "Feri! Sanyi! Jocó! Tibi! Klári, Eszter! A jó ég áldjon meg benneteket, hol vagytok? Szabadítsatok ki!!!"
Oldalra sandítottam, ahol látni véltem némely bőröndöket, de ez is nagyon nehezen ment, mert mintha a nyakamat is a szék támlájához rögzítette volna valami, és alig tudtam forgatni a fejem. Amúgy hótt üres volt a hangár.
De egyszer csak megláttam Tibit meg Ferit, akik a helyiség egy távoli zugában az üdítős automatánál ügyködtek. Ásványvizet meg light colát akartak belőle kinyerni, de akárhogy próbálkoztak, nem sikerült. "Tibi! - ordítottam. - Gyere már ide, a nyüvek essenek beléd, és segíts már!" De ő a füle botját sem mozgatta, annyira el volt merülve az automatánál. Láttam távolról a gyöngyöző ásványvizet, és úgy éreztem, menten szomjan halok. "Legalább vizet hozzatok!" - süvöltöttem. A pánikom egyre nőtt. Légszomjam volt egyre jobban. A bemondó megszólalt, és angol és magyar nyelven közhírré tette, hogy a gép New Orleansba azonnal indul. Hol a büdös francban vannak a rokonaim?! Végül aztán jöttek csőstül: a duty free shopban ütöttek agyon az időt. Tibi, orcáján bosszúsággal vegyes szánalommal bepötyögött pár számot a karperecemen, és az szabadon eresztett. Meg is mondta a háromjegyű kódot, de azonnal elfelejtettem. Szégyenkeztem, hogy a saját tudatlanságom miatt tartottam magam fogva ennyi ideig.
A rokonaim tömkelege poggyásszal megrakodva, locsogva, kényelmesen, egy csapat éti csiga sebességével közeledett, végül mindnyájan felszálltunk a gépre, kényelmesen elhelyezkedtünk és el is bóbiskoltunk. Most már egyenesben vagyunk.
New Orleans
Kezdődhet a buli! Álomittasan botladoztunk le a lépcsőn a flaszterre, ahol már várt minket egy kisbusz. Zsófi néni mindenre gondolt. Robogtunk az apartmanja felé, ami a sokadik emeleten volt. Több részletben mentünk fel a lifttel, és egy kényelmes, többszobás lakásba jutottunk, ahol mindenkinek jutott finom, puha fekhely. Sajnos olyan álmos voltam, hogy nem igazán tudtam kiélvezni a rokoni banzájt, de azt még észleltem, hogy Lenke néni elővesz valami szőttest, a saját keze munkáját, ami leginkább előemésztett és kihányt spenótra emlékeztetett. A színe. "Én kérek elnézést" - suttogtam verejtékezve Jocónak. Jézus Mária, egy festőművésznek ilyen izét hozni! Zsófi néni komoly ábrázattal megköszönte, és eltette egy fiók mélyére, gondolom, hogy sose lássa többet.
Ezután mindenki ledőlt aliudni. Mikor felébredtünk, világos reggel volt, mint kiderült, két napot átaludtam. "Hát ez rövid vót" - sajnálkoztunk, Pedig még meg akartam kérdezni Zsófi nénitől, hogy hogyan került ő vissza New Orleansba, mikor legjobb tudomásom szerint őt a múltkor onnan kiöntötte a Mississipi, mint az ürgét az ő lyukából, és Mississipi államba költözött. De hát biztos hazahúzta a szíve az Evergladesbe, ami a szíve szottya és kedvenc festőhelye volt. Ha úgyes az ember, nem eszik meg az alligátorok alkotás közben, és a mangroveerdőkkel nem tudott betelni.
Na de mirefel mindez? Minek köszönhetjük ezt a kiruccanást? "Hát a babák tiszteletére!" - mondta anya fülig érő szájjal - Nemsokára megszületnek a hármasikrek!
Sőt kiderült, hogy míg aludtam, megvizsgált egy híres amerikai orvos, és mindent rendben talált. Hát persze. Én vagyok a donor. A tesómék három megtermékenyített és lefagyasztott petesejtjét ületették belém, és nagy meglepetésünkre mindhárom kicsírázott és gyökeret eresztett. Én amúgy örömmel vállalkoztam erre a nemes feladatra, hogy kihordjam a babákat, ám a három embrió aggodalommal töltötte el a családot és az orvosokat is. "Bőven elég lett volna két baba... De nem baj, vigyázunk magára!"
Nekem eszem ágában sem volt aggodalmaskodni: örültem és büszke voltam. Tibiéknek volt már egy gyereke, de féltek, hogy világdiktátor lesz belőle, ezért mindenféleképpen szerettek volna kistestvért mellé, hogy Endike észlelje, nem ő a világ közepe. "Majd megtanulja a mórest, ha tesói lesznek.... talán..." - tette hozzá bizonytalanul Tibi.
Marokkói kiruccanás
Hogy Marokkóba is?! A rokonaim igazán megbolondultak. De tényleg meghívtak bennünket hajókázni a jachtjukra.
A marokkói kapcsolat Cili, édes apai unokatestvérem révén jött létre, akinek a lánya (Nóri) hozzáment egy lapátfülű arabhoz, hamburgi tanulmányai során. Abdul apja gazdag kereskedő volt, aki mind a hét gyerekét a legjobb európai egyetemeken tanította. Nórinak palotája és szolgái voltak Marokkóban, de általában Hamburgban tartózkodtak, és egymás közt németül karattyoltak Abdullal.
Tibi azonnal gyanakodni kezdett: "ezek robbantgatni lepték el Európát!" Én leszidtam, hogy hogy lehet ekkora rasszista, aki liberálisnak mondja magát!? Tibi valamennyire megnyugodott, de hideg, kék, fürkésző szemét le nem vette a hajón tartózkodó arabokról, Nórit pedig olyan féltő arckifejezéssel figyelte, mintha a saíját háremének a tagja lenne.
Amúgy én vidáman, örömmel, telve barátságos érzelmekkel léptem a fedélzetre. Szerettem az arabokat. Hiszen szegről-végről, Ábrahám révén rokonok is vagyunk... A veszekedéseket és ideológiai vitákat messziről el akartam kerülni.
A hajókázás abból a szempontból rosszul indult, hogy Ádám, a Cili férje, hatalmasat ordított, mert valaki nem úgy csinált valamit, ahogy kellett volna. Jól leteremtette az egész bagázst. De ezzel ki is adta a mérgét, és az út többi részét félmeztelenül napozva töltötte egy nyugágyon. "Az ezüstős hátú vezérhím" - gondoltam.
Közben a kezembe nyomtak egy valódi arab illatszert, valami fűszeres olaj volt benne, nagyon kellemes illatú. Az utolsó cseppeket a zsebkendőmre tettem és szagolgattam. Az üvegcse alján egy több centiméteres üveghenger volt, hogy többnek látsszon a matéria. "Ügyes!" - röhögtem.
Jómagam egyébként egy kényelmes, párnázott padon ültem, és ha hátratekertem volna a nyakam, a kék tengert láthattam volna. De nem tekertem hátra, annyira fárasztott minden mozdulat. Egy vérfolt volt a blúzomon, ami ki tudja, hogy került oda, de elég terjedelmes volt. Talán még az amerikai orvos jóvoltából. Nem volt másik blúzom, ott sem tudtak adni. Hosszú, fekete hajú, arab lányok jöttek-mentek a hajón marokkói felségjelzéssel. Úgy láttam, ők irányítják a hajót és általában minden szükséges teendőt ők intéznek. Nagyon csinosak voltak mind a hárman az egyenpólójukban és a hozzá illő egyennadrágjukban.
A többi rokon szanaszéjjel szóródott. Tibiről és a feleségéről el tudtam képzelni, hogy eltúntek a hajófenékben, mert aszociálisak voltak, Sanyi a kormánykeréknél állt és a navigációs eszközöket tanulmányozta, és leghátul valami zugban ott üldögélt Nóri és Gábor, a Cili gyerekei, az én másodunokatesóim. Ők roppant komolyan tanulmányoztak valamit. talán egy térképet. Elég sértő módon nem is szóltak hozzám, mintha nem is léteznék, sőt mintha titkolóztak volna és rejtegettek volna valamit.
Jocó
Az egyetlen ember, aki velem maradt a pamlagon, Jocó volt, az apai unokatestvérem. Nekidőltem, megfogtam a kezét, és ő is átkarolt. "Családregényt szeretnék írni...- álmodoztam. - Mondjuk ott kezdődnek, hogy a nagymama megszületne a Berettyó mentén, aztán a te édesanyád a közelben...
- Mindjárt szolgálok is inspirációval - szólt Jocó. - Édesanyám a Berettyót legszívesebben körzővel és vonalzóval egyenesítette volna ki, annyira idegesítette, hogy szabálytalanul kanyarog. De mindenben ilyen."
Erre köhögési rohamot kaptam, Jocó folytatta:
- Édesanyám, amikor csak rájött a hoppáré, kifejtette nekem, hogy majdnem belehalt a szülésbe. Nem elég, hogy először jött Cilike, utána pofátlankodtam én is. Úgyhogy egész életemben anyagyilkosnak éreztem magam, igyekeztem eltűnni, bebújni a szőnyeg alá, mint egy csótány.
- Te jó isten! - szörnyülködtem - Pedig olyan ideális családnak látszottatok! Apukád mondta, hogy soha egy hangos szó nem hangzott el közte meg anyukád közt.
- Ja, ja, csak közben megfojtották volna egymás egy kanál vízben.
Közben Nóri kijött a kajütből (?). Gyönyörű lány volt a lebarnult bőrével, a hosszú, szőke, csigákba tekeredett hajával. "Te Cili vagy?" - kérdeztem valami ködös tudatállapotban. "Nem" - válaszolta hűvösen, és ment tovább dolgára. De még visszaszólt: "Gombold be a blúzod. Kilátszik a melled. Itt férfiak is vannak."
Engedelmeskedni akartam, de újra jött a légszomj, a tehetetlenség, a pánik. Nem találtam a felső gomblyukakat. A kezem is úgy remegett, hogy végül Jocót kértem meg, hogy segítsen. Ő is próbálkozott, de ő is megállapította, hogy márpedig itt sem gomb, sem gombyuk nincsen a felső régiókban. Jelentettük is az egyik marokkói kislánynak, aki közölte, hogy gomb igenis VAN, a legfelső mindenképpen, és kész, ne idétlenkedjek.
Hát erre összehúztam magamon a felsőmet, amennyire csak tudtam, és reméltem, hogy az a jókora vérfolt úgyis magára vonja a figyelmet. Máskülönben egy rövid sortban tehénkedtem a padon (hármasikrek).
Amúgy nagyon örültem, hogy Jocó velem van, aki a "kis unokahúgomként" - mutatott be mindenkinek, és én folyton kijavítottam, hogy nem az unokahúga vagyok, hanem az unokatestvére.
"Arra gondoltam - mondta ő -, hogy veszek egy használt tangóharmonikát, felújítom és megtanulok rajta játszani. Ezerféle ötletem van, hogy hogyan csapjam agyon az időt marhaságokkal."
"De hiszen én is mostanában gondolkoztam, hogy meg kéne tanulni tangóharmonikázni! - nevettem és csodálkoztam. - "Úgy látszik, ez Fehér-féle genetikai mutáció. Gondolj Medve Palira, meg Atyámra..." Jocó mosolygott a maga diszkrét módján. Nagyon jól éreztük egymást a könnyű szélben, ami nem volt forró, mint ahogy Marokkó partjainál várta volna az ember, hanem éppenhogy egészen kellemes.
A személyzet
A lányokat nehéz volt megkülönböztetni. Fontoskodó orcával intézték a dolgaikat, és ha volt egy kis szabadidejük, egyfolytában a gyerekvállalásról és a férjhezmenésről beszéltek egymás közt. "Nálunk a lánygyermek nagy kincs"- mondták, és komolyan bólogattak. "A férfiak intézik az üzleti ügyeiket, minden más a nők dolga marad. Az nem is ember, akinek nincs legalább néhány gyereke."
Kiderült, hogy még egyiknek sincsi, és irigységgel tekintettek rám a hármasikrekkel a pocakomban. Én szabadkoztam, hogy egyik sem az én gyerekem, én csak kihordom a tesómékét.
Ekkor megjelent Nóri is a mézszínű hajával, és mondta, hogy ők is nagyon szeretnének már gyereket Abdullal, de valahogy még nem jött össze.
Akkor vettem észre, hogy a szemközti falon titokzatos ábrák vannak kitáblázva. A horoszkóp motívumait véltem felfedezni, de jóval bonyolultabb volt, valami öröknaptárra hasonlított, és nem csak a csillagjegyek, hanem a napok és az órák, valamit az enneagram is bele volt hímezve az alkotásba. Az egyik lány megkérdezte, mi a csillagjegyem. "Bika" - mondtam. "Az nagyon jó!" "Az marha jó - montam savanyúan - kár, hogy egyáltalán nem illik rám semmi belőle, ellenben az Ikrek tökéletesen passzol. "Akkor bizonyára az aszcendensed..." "Jaja, ilyenkor jön az aszcendens" - mondtam gúnyosan.
A falon azon kívül ki voltak még rakva kártyákon egymás alá a kiegészítő színek, elég rikító kivitelben. Kérdeztem, hogy ezek is valami misztikus jelentéssel bírnak-e. Bólogattak. Hogyne. Minden színnek jelentése van. A sárga például az irigységet jelképezi, a lila pedig... Sajnos nem tudtam megjegyezni őket, de hangsúlyozták, hogy nagyon fontos, ki milyen színeket ölt magára. Mindent elárul az illető jelleméről, másodsorban a jövendő sorsát is eléggé meghatározza.
Megtudtam továbbá, hogy Gábor, az unokaöcsém, teljesen beleásta magát a fekete mágiába,és magánmitológiát alakított ki innen-onnan összeszedett hülyeségekből. A család csak legyintett rá: "Ő dóga"
-Hohó!- szólalt meg bennem egy erőtlen gondolat. Legjobb tudomásom szerint Gábor a múltkor még hívő katolikus volt, aki saját akaratából tért meg, és nagyon is komolyan vette. De peszre ha elég baromságot olvasott össze, akkor eltorzulhatott a világképe - elmélkedtem.
Na és Nóri? - Nekem is magánmitológiám van - mondta könnyedén - Kiválogatom minden világnézetből, ami nekem tetszik, és kész. Ádám hülyeségeit nem veszem komolyan. De a nagymamám annyira aggódik, hogy már pszichológushoz akarja vinni.
És akkor még nem és említettem a cigánykártyát, ami szintén fent volt a falon. Ez iránt is érdeklődtem, és ezt is szakértően elmagyarázták, A legutolsó lap megborzongatott: egy fekete kalapos figura volt, alatta megfordítva egy piros kalapos. "Az élet és a halál" - mondták a lányok. "Nagyon fontos lap."
