Megvolt az első komoly veszekedésünk. Az történt, hogy Bri beígérkezett hozzám iskola után, és már sokadszor, sokat késett. Pimaszul szokott ilyenkor vigyorogni, és esze ágában sincs bánni bűneit. Én pedig utálom, ha valaki nem pontos. Úgyhogy tegnap nem engedtem be az ajtón, hanem kívül maradt, mint az ebek.
Ma megbosszulta. Egész nagyszünetben gúnyolt és szívatott, csak az volt a baj, hogy olyan tehetségesen és szórakoztatóan csinálta, hogy kénytelen voltam végigvihogni a dolgot és letenni a fegyvert. Behódoltam, szavak nélkül. Ezek után annyit késik, amennyit nem szégyell. Megtanított, hogy ne keresztezzem az akaratát.
Érdekes, hogy egy egyértelmű bűncselekményt képtelen beismerni, illetve még neki áll feljebb, illetve jópofának tartja azt és büszke rá. Királynői allűrök. Anna kivételével általában ilyen barátnőket gyűjtöttem be ösztönösen. Ugráltattak és csicskáztattak. Klári unokatesóm 4 éves volt, én meg 3, amikor határozottan az üdülőnk mögé parancsolt valami titokzatos célból, amit nem osztott meg velem. "Menjél a ház mögé és várj meg ott!"
Azonnal teljesítettem a parancsát, és szó nélkül, türelmesen ácsorogtam végtelen hosszú ideig. Máig is az orromban érzem a császárvölgyi vonatszagot meg a párás erdőszagot meg a két patak csobogását a közelben. Közben leszállt az est, vártam, vártam, aztán félénken előmerészkedtem, hogy mi van mán. Közbe Klárit már javában mosta az anyja egy lavórban, és ő tökéletesen elfelejtkezett rólam és a rendeletéről, sőt még neki állt feljlebb, mikor számon kértem, és ő nézett hülyének engem.
Általában ez a szitu ismétlődik a barátnőimmel, akikkel dolgom akad.
Na, más téma. Ma először voltam Pálfiéknál.
Ők a város legrosszabb hírű lakótelepén laknak, annak is a hatodik emeletén.
Nem csináltunk semmi rosszat, nem azért vitt fel. Hanem valamiért felugrott, és így alkalmam nyílt látni a lakásukat.
Először is van az ajtajukon egy amolyan aranyozott, oroszlánfejű kopogtató. A hatodik emelet legcsicsásabb ajtaja, balra a lift mellett. Aztán sok-sok zár, sok-sok kulccsal kellett nyitogatni.
Bent pedig hóttpatika-tisztaság, ámde UNDORÍTÓ GICCSES képek a falon, ez tűnt először a szemembe. Össze se lehetett volna válogatni ocsmányabb tárlatot. "Apám piktor" - mondta Ő, és se nem mentegetőzött, se nem büszkélkedett, csak úgy semlegesen közölte. Tehát hogy az apja másolta mindezeket a képeket eredetikről, és ráadásul, betörés esetére, mindet jól le is fényképezte és egy albumba elrakta.
Apja amúgy valami hulladékgazdálkodási vállalat főfejese, anyja meg valami pénzügyi izé.
Mentünk tovább. Volt mégegy kisebb szoba. Ja, nem is említettem még a baromi randa, nagymintás tapétát, ami minden lakóhelyiségben volt.
A nagyszobájukban rögtön feltűnt a sok csiricsáré, porfogó porcelánfigura a vitrinben. Ez meg az anyja ízlése. Édes istenem.
És akkor még az tűnt fel, hogy sehol semmi nyoma nem volt annak, hogy itt egy gyerek lakik. Tehát semmi. Sehol egy saját darab tárgy. Mondtam is neki elképedve. Ő pedig vállat vont. Megint csak semleges arccal. Ez van. Minden, ami rá utalna, el van zárva szekrényekbe, hogy ne rontsa az összképet.
***
Elképesztő élmény volt, és főleg az, hogy látszólag Őt nem foglalkoztatja a dolog. Mindenre csak megvonta a vállát, hümmögött, esetleg nagy bölcsen azt mondta: "Ez van." Hirtelen megsajnáltam és megszerettem. Úgy éreztem, belelátok a lelke mélyébe, és ott nagy szomorúság lakozik. És ezt titkolja a hallgatásával. Belenéztem a szépséges zöldeskékeszürkés szemébe, és végre őszintén át tudtam ölelni.
Utána szerettem volna többet dumálni vele, hogy mégis hogy éli meg a szüleit, akik szemlátomást nem normálisak, de Ő csak hümmögött és engem bámult elolvadva. Aztán feltett egy cédét. "A kedvenc zeném"- mondta bizonyos büszkeséggel, és utána megint megkukult. Leült az ágyra, és tovább bámult , mint valami oltárra állított istennőt. Én leültem a padlóra törökülésben a lábai elé, fogtuk egymás kezét (az övé meleg volt, az enyém jéghideg). Behunytam a szemem, hogy jobban érzékeljem, milyen zene fejezi ki az Ő lelkületét, amire legjobban rezonál.
Mike Oldfieldtől volt valami zörgős zaj. "Ezmiez?" - kérdeztem. -"jézusom" -tettem hozzá. Ez nem zene, ez zaj! "Tubular Bells", "Hergest Ridge". Embertelen gépzene, reszelőre és kulcscsomóra írva - közöltem vele, mire Ő kicsit megvonta a vállát, megjegyezte, hogy "ez van", és tovább bámult engem. Na, gondoltam, ez bennem gyönyörködik itt, a fene az ízlését, de én ANNYIRA szeretnék vele egy jót beszélgetni, megismerni őt, nem vagyok én festmény, hogy rajongva bámuljon.
Nagy és szép feladat lesz Őkelmét megnyitni, de tudom, hogy sikerülni fog.
Utána a CD borítójával leheveredtem hassal a földre, hogy kényelmesebben tudjam tanulmányozni, és arra eszméltem, hogy Ő ott áll az ajtófélfánál és néz, kezében valami limonádéval, aminek a szélére citromkarikát tűzött. Nevettem, hogy micsoda előkelő módja ez az ivásnak, és Ő csak mosolygott. "Én így szeretem" - bökte ki röviden és velősen.
Mintha minden egyes szava mögött több emeletnyi mélységek és magasságok rejtőznének, amit majd nekem kell megfejtenem. Igen, meg kell fejtenem ezt a pasit.
