Nem sokkal az orvosi vizsgálat után elmentünk borsót meg mákot veteményezni nagymamához Karára. Az egész család hóttideges volt. A karai ebédek önmagukban is híresen embert próbálóak, de én meg végigbömböltem a napot. Elképzeltem sötét jövőmet, hogy senki nem fog majd feleségül venni, és a tudattól, hogy hibás, fogyatékos vagyok, amúgy is visszataszító viselkedéshez fog vezetni. Előbb fogok én harapni, és majd elmarok mindenkit magam mellől, hogy megkíméljem az emberiséget ocsmány ennenmagamtól.

Olyan hangosan zokogtam ott a kertben, hogy apám végül rámförmedt, hogy moderáljam már magam. Akkor egy időre abba is hagytam ijedtemben a sírás-rívást, és elmentem sétálni és gondolkozni a gangra. A gangra, ami a kerti vécétől vezet a kies tyúkudvarig, és nagyon alkalmas hely elmélkedésre. Szép sötét festős levű otelló szőlő szegélyezi, mármint ha itt van a szőlőérés ideje.

Akkor nagymama kibotorkált a botjával közibénk, és szép zengzetes hangon bejelentette, hogy kész az ebéd, hagyjunk ott mindent. Az a baj, hogy nagymama gyakorlatilag süket, ellenben igen energikus, határozott személyiség, és a fő ambíciója az, hogy tukmálja az ételt a családjára.

Ott a gangon, ahogy nagymama kikopogott a botjável, és ebédelni szólította a népet, hirtelen eszembe jutott egy elképesztő mondat: "Aki ételt-italt adott, az Úr neve legyen áldott."

Életemben nem hittem semmilyen istenben, és nem is neveltek vallásosan, most mégis ez jutott eszembe. Egyáltalán hol hallhattam én efféle mondást? Tévében?

Betelepültünk tehát enni. A szokásosnál is paprikásabb volt a hangulat, mert apa a legnagyobb hangerejével és vörös fejjel igyekezett kordában tartani nagymamát.

A nagymama szokásos monológja ilyenkor: "Szedjétek széjjel! Többet vegyél, hát nem ízlik? Hát hiába főztem, pocsékba megy? De hát a múltkor még szeretted! Vegyél többet, apukáé a püspökfalat"... stb., stb. Én nem sírtam már akkor a keserves sorsom miatt, mert nem akartam, hogy nagymama megkérdezze, mi a baj. Egyrészt úgyse hallaná, másrészt meg még ha hallaná is, akkor se tudná értelmezni ezt a fajta betegséget.

Míg a tyúkot ettük - Karán mindig kemény és rágós volt a tyúk, mert frissen volt vágva - tovább gondolkoztam. Szóval egyedül, keservesen kell majd leélni az életemet, mert normális férfi menekülni fog tőlem. Csabika is előbb-utóbb el fog hagyni, mert majd biztos akarna gyereket. Efelől nem nagyon volt kétségem.

És akkor az Úristen, aki Karán lakik nagymamával, mert református (mármint nagymama), ismét megszólított. Zseniális ötletet juttatott az eszembe. A KÍNAI SZINGLIHORDÁK!!! Ez lesz a megoldás! A kínai férfiak sokkal többen lesznek, mint a nők, és nyilván megindulnak majd nyugatra feleséget rabolni. Egy jó kis kiéhezett kínai manus lehet, hogy már attól boldog lesz, hogy megdughat egy nőt, gyerek nem is feltétlenül kell neki...

Ez az!! Ebben a szent pillanatban kiderült felettem az ég, felsütött a nap, és hazafele az autóban arra gondoltam, milyen elképesztő változást hozhat létre az embet lelkiállapotjában egy ötlet, remény vagy gondolat, és hogy voltaképpen sokkal-sokkal több minden dől el az agyamban, mint valaha hittem volna.

Február közepétől tudom, hogy Van Valahol Valami vagy Valaki. De ki és hol keressem? A Reformátusok lapjában? A Bhagavad Gítában? Van valami valahol, egy entitás, egy szellem, és február közepétől tudom, hogy eddig sötét voltam, mint az éjszaka, és a világ egészen egyszerűen nem úgy működik, mint tanultam. Ha a saját gondolkodásomnak ekkora hatalma van felettem... szinte félelmetes módon tud teremteni az agyam vagy az agyamban fészkelő szellem nappalt vagy éjszakát a lelkivilágomban.

Lehet, hogy el kéne kezdeni keresgélni a pozitív gondolkodás irányába, mert MINIMUM működik, és ha a gugliba rákeresek, biztos felvilágosulok. Aztán ki tudja, hová, merre, meddig furkálom be magam amaz elrejtett bölcsességbe, mint ahogy a vakond furkálja az ő járásait a televényben a giliszták után.