Ági, Anna, Dóra

És ami ritka dolog: nem jön magától a fogalmazás, gondolkodni kell, szerkeszteni. Mindenféle szervezett dolog nehezemre esik, legszívesebben csak hömpölygök, mint az amőba. De most nem lehet. Gondolkodni kellene, hogy hol is basztam el.

Mert én vagyok a hibás, ez nem vitás. Mindenért vállalom a felelősséget. Én csábítottam el Pálfi Csabát, és ő belémzúgott. De amúgy istenesen. Szexuálisan manipuláltam, ő meg égő fülekkel követett, mint a pincsikutya.

Hol is kezdjem. Az első randin a Ligetbe mentünk. Megfogtuk egymás kezét, az enyém izzadt és hideg volt, ideges voltam, üres és - unott. Ott legbelül, ahol az embernek a lelke székel. Vagy a szíve, vagy mittomén. Semmiféle szívet nem tapasztaltam magamon, csak szerepeltem magam előtt egy képzeletbeli filmben, én voltam a Sztár, a körülrajongott Díva. Életemben először.

Pálfi nem is igen beszélt, csak szuszorgott, nyögdösött, szemlátomást szenvedett a szerelemtől, és úgy fogta a kezemet, hogy az egy satunak is becsületére vált volna. Láttam magunkat kívülről, kissé nevetségesen ünnepélyesen és elfogódottan vonultunk az erdei utakon, közben a köd össze-vissza gomolygott a lámpák fényében, és marha romantikus lett volna, HA.

Pálfi leggyakoribb megmukkanása az volt, hogy "Hm." Ezt nagyon mélyről jövően tudta kiejteni, és minden mondatban más értelme volt. Volt neki bánatos hm-je, elfogódott, elgondolkodó, vágyakozó stb.,

***

Namost. A Pálfi előnyére nagyon sok minden szól. Kellemes, korrekt gyerek, egy szál káromkodás vagy csúnya szó sem hagyta el a száját (mondhatni alig hagyta el bármilyen szó a száját), jó illata van, a haja olyan, mint a vörösréz, tehát dekoratív is, legalábbis nekem nagyon tetszik, és hullaszerelmes belém. És nagyon vonzódok hozzá, izé, testileg.

Az első randin ott az erdőben körülbelül 5 perc múlva úgy éreztem, meghalok az unalomtól mellette. Bosszús és türelmetlen lettem, arra gondoltam, mennyivel jobbat tudnék marhulni meg filozofálni Bridgettel, ahelyett, hogy itt vesztegetném az időt ezzel a lénnyel.

A gyerek lényegét úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy nagy vákuum az egész. Félelmetes. Látni véltem, ahogy tölcséresen szívja le az energiámat, az életkedvemet, Fekete lyuk. Szingularitás.

Idegesen fecsegtem meg hülyéskedtem, míg együtt voltunk, hogy be ne álljon a rémületes CSEND, és ki ne derüljön mindkettőnk számára, hogy NINCS EGYMÁSNAK SEMMI MONDANIVALÓNK.

Igazából ott a Ligetben eldöntöttem, hogy vállalom a felelősséget. Megszelídítettem, felelős vagyok érte. Eldöntöttem, hogy ő a nagy Ő, és olyan szánalmasan ki  van nekem szolgáltatva, gondozni fogom életem végéig, összeszorított foggal, ahogy kell. Ezt így elhatároztam, de olyan keserves volt az élmény, hogy szinte azonnal letagadtam magam előtt.

Az első öt perc  kiábrándulása után azt csináltam, hogy túlkompenzáltam a dolgot. Túlságosan is sokat fecsegtem, túlságosan vidám voltam, az erdőből hazafele már ölelkeztünk és kis híján csókolóztunk egy piros lámpánál, mindenki, aki látott, tökéletes szerelmespárnak hitt volna bennünket.

Csak az az idegesítő motoszkálás a tudatalattimban, hogy jaj, istenem, mit nem adnék érte, ha inkább Bridgettel mászkálnánk és váltanánk megfele a világot, ahogy szoktuk.