Ági, Anna, Dóra

Tegnap a zállatkertbe vótunk. Majdnem azt írtam, hogy a temetőben, de végtére is elég közel vannak, meg a vidámpark is. Azért javasoltam ezt, mert nagyon szeretem az állatokat. Csabi minden programot helyesel, amit én javaslok, mert neki már itt meg szokott állni a tudománya, hogy hova menjünk meg micsináljunk.

Meg arra gondoltam, hogy egy ingerdús környezetben hátha megered a nyelve. Ugyanis eddig sem beszélt. Gyakorlatilag nem beszél. Inkább hümmög, ami bármit jelenthet. Így aztán kénytelen vagyok találgatni, hogy mi jár a fejiben.

Én viszont utálok vezető lenni meg monologizálni. Engem Ő érdekel, nem a saját dumám!! Én unom már magam. De Ő is azt mondja, hogy ő is unja magát, és maga helyett rám kíváncsi. De ha kíváncsi rám, akkor kommunikálni KELL, nem bírja felfogni?! Nem létezik, hogy nincsenek gondolatok a fejében! Hiszen olyan okos gyerek. Nem létezik, hogy ha locsogok, ne akarna vagy tudna hozzáfűzni valamit! Vannak jelei, hogy vannak gondolatai meg érzései (nem is akármekkorák), de nem köti az orromra. Nem meri vagy nem akarja, vagy mi van?! Végtére is sértő az egész szitu.

Vagy soha nem is pofázott, és néma? Néma gyereknek anyja se.... Ez némán nőtt fel a két rém közt, akik a szülei? Lehet, hogy már jó korán megtapasztalta, hogy ki se érdemes nyitni a száját.

Röhej, hogy itt találgatok róla a blogomban, amikor nap mint nap mászkálok vele iskola után! És állítólag - elméletileg - én vagyok az élete értelme, és folyton velem akar lenni. Egyre dühösebb vagyok. Attól félek, egyszer megint robbanni fogok. Szeretem, tetszik, készségesen nyitott vónék felé, alig várom, hogy MEGISMERKEDJÜNK végre, és akkor ez itt.. nem szól, és vesztegeti a drága időt.

Na szóval elvittem az állatkertbe abból a megfontolásból, hogy valamelyik állat (vagy növény, vagy ember, vagy akármi) végre megindítja benne a szót. De teljes kudarc volt ez is. SEMMIRE nem reagált, se a pintyre, se a pontyra, se a kitömött oroszlánra. Csak szuszogott, szorongatta a kezem és imádattal nézett rám. Ne nézzen, hanem mongya már ki a dolgokat!!!

Én kényszeredetten dumáltam megint végig. A páva. Amikor nagymamával kiültünk a pávás ketrec elé egy-egy adag pattogatott tengerivel, és megesküdtünk, hogy addig el nem mozdulunk, míg ki nem tárja a farkát nekünk. Lehettem olyan 3 éves. És hogy mennyit röhögtetett nagymama ott a padon (nem a karai, mert annak nincs humorérzéke). És úgy emlékszem, hogy órákig szuggeráltuk a pávát, mire kinyitotta a farkát, és diadalmasan mentünk haza.

Szóval ezt elmeséltem Pálfinak, meg még több ilyen sztorit, de ő csak hümmögött, mosolygott és szorongatta a kezem. Nem érdekelték az állatok SEM. Akkor rákérdeztem, hogy a növények érdeklik-e. "Hát, nemigazán" - mondta Ő. Hát a nap, a holdak és a csillagok? "Nem nagyon" - vallotta be, és látszott, hogy kissé szégyenkezik is, hogy így felsül előttem, de hát nem tehet róla, még az én kedvemért sem fogja magát megjátszani. "Érdekel valami egyáltalán?" - kérdeztem dühösen. "Te" - mondta áhítattal.

Kész!! Attól félek, egyszer megverem!