Szóval jól megjártam Havas Andrással. Mögöttünk Rácz Judit, akivel általánosban osztálytársak voltak, és sokat dumálnak szünetekben, meg olykor óra alatt. H. A. ráadásul nem nagyon mozdul ki szünetekben a padból, biztos nehéz neki megmoccanni és felállni, hanem inkább ül a fenekén, és legfeljebb a tengelye körül forog jobbra-balra-hátra.

Próbálna ő amúgy velem barátkozni, mármint barátságos szuszogó, dörmögő hangokat ad ki, meg kommentálja a dolgokat az orra alatt, de én hallgatok. Tízórai szünetben meg elővett egy óriási, dupla vajas-zöldpaprikás-parizeres kenyeret, amit nyilván az anyja csomagolt neki (minden összetevőt azonosítani tudtam a szag alapján), és nagy harapásokkal befalta. "Jellemző - gondoltam - mindig csak zabálna...!"

Bocsánat, hogy ennyit füstölgök a dolgon, de tényleg elképesztő hatással van rám a gyerek. Émelyítő. Ez a jó szó.

Mondjuk az nem igaz, hogy hájszaga van. Enyhe, kellemes öblítőszerillata van.

Nagyszünetben meg - kissé alázatos vigyorral - megkérdezte, hogy tudom-e, hogy hol van a büfé a Kisadyban. "Jesszus" - gondoltam, de az egyszerűség kedvéért átkísértem. Mert ugyanis nálunk (milyen menő, hogy "nálunk") a Nagyadyban a büfé a másodikon van, és mire mi a földszintről felérnénk, már ott áll az egész iskola hosszú, tömött sorban, míg a Kisadyba hamarabb átér az ember, ha van helyismerete.

A büfé előtt elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam neki, hogy 8 évig, amíg ide jártam, nem vettem semmit itt, mert nem volt rá pénzem, pedig mindig szerettem volna egy Rákóczi túróst vagy Habos mákost, olyan jó nevük van... Elég meghökkenve és aggodalmas képpel nézett rám, én meg dacosan vissza. Jobb, ha megtudja, hogy nem mindenki teheti meg, hogy halálra zabálja magát. Erre vett nekem egy Rákóczi túróst, én meg erősen szabadkoztam, hogy nem azért mondtam, hogy most vegyen. Nagyon kínosan jött ki a lépés. Mindig kerültem, hogy bárki terhére legyek.

Amúgy már visszafele menet felfaltam a süteményt. Aztán utána még hosszan nyalogattam a szájam körül az áldott porcukrot, és utána tesiórán azt észleltem, hogy simán bírtam a strapát. A kedvem is sokkal jobb lett, mint szokott. Lehet, hogy az agyamnak szüksége lenne több glükózra?! Lehet, hogy ennyi a titka a boldog életnek? Istenem, istenem... mennyei volt... kalória, cukor, vércukor.

Elernyedtem, megnyugodtam, mosolyogtam, és éreztem, ahogy szétárad bennem az energia.

- Most nem akartam elájulni tesiórán az öt kör után - újságoltam örömmel H.A.-nak - Minután bevettem azt a süteményt... Köszönöm.

Aggodalmas képpel bólintott.

Hazafele szép napsütés, vidáman locsogtunk Katival és kirakatokat néztünk. Megint beültem vele a kajáldába. Talán az utolsó szép napok idén ősszel, ki kell használni.

Valahogy felmentést kéne szerezni torna alól, mert rengeteg energiát pocsékolok a mozgással, amit komolyabb dolgokra kellene fordítani.