Tanítás után felmentem Hozzá, bár előtte erősen kérdezgettem, nincs-e otthon véletlenül az anyja, mert nem akarok a szeme elé kerülni. De nem volt. Egyébként most láttam a tesóit: két olyan 10-12 éves lány, gyorsan el is tűntek köszönés után egy üvegajtó mögött, jobban zavarban voltak, mint én. Remélem, csak diszkréten röhögtek ki a szobájukban minket. Tök érdekes, hogy hosszú, befonott copfban hordja mindkettő a haját. Egyáltalán nem divat ez mostanság, de hát úgy látom, Havasék is magasan tesznek a divatra. Ez nagyon-nagyon tetszik!

Először is beültünk a konyhájukba, és pörköltet ettünk közösen, kis láboskából.
- Ilyet ehetek délben - mondta Ő. - Nem túl sokat, de ehetek.
- Tulajdonképpen - így én, habozva - hány kiló vagy?
Ő erre, szintén habozva:
- Így, oridzsinál?
- Így.
Hallgatott, hallgatott, aztán kibökte:
- 142.
- És hány centi?
- 178. De még növök. Remélem, már csak hosszában.

Majd hozzátette:

- Végül is csak kábé hetven kilót kell leadni...

- Igen - mondtam - végül is, ha négy évre elosztjuk, az nem is olyan sok. Kevesebb, mint húsz kiló évente. Kevesebb, mint két kiló havonta.
- Miért pont négy évben gondolkodsz? - kérdé ő.
- Ha mondjuk az érettségit célozzuk meg...
- Én sokkal hamarabb akarnék lefogyni.
- Minek??? Hülyeség! - tiltakoztam.
- Hát hogy... neked tetsszek...
- Az a baj, hogy már így is túlságosan tetszel. - mondtam tök őszintén. Erre ő csak annyit mondott, hogy "mhm", és enni is elfelejtett, ahogy engem nézett. "Olyan aranyosan tartod azt a villát" - mondta elbűvölten, ahogy próbáltam felszurkálni a húsokat.

Aztán beültünk Mucsi-féle feladatokat csinálni, de ahogy leültünk egymás mellé az asztalhoz, és összeért a kezünk, nem tudtunk tovább semmit figyelni.

Egyszerre álltunk fel és öleltük meg egymást, közben felborult a szék, de nem törődtünk vele, tántorogva hátráltunk és összekapaszkodva leültünk az ágyra. Így ültünk egy darabig, aztán Ő levette a szemüvegét, összehajtogatta és az asztalra tette, és tudtam, mi következik.

Annyira, annyira gyönyörűnek láttam így, szemüveg nélkül, a szemét meg a szemöldökét, hogy belém szorult a szusz, és dobogott a szívem, mint az őrült, a fülemben is, mindenhol. Ő pedig lehunyta a szemét és egyre közelebb hajolt, mire én is lehunytam... éreztem, hogy a gömbölyű, puha arca súrolja az enyémet... Megcsókolt! Csukott szájjal, áhítatosan.

Aztán még egy csomó ideig csak ott ültünk az ágyon mozdulatlanul, és fogtuk egymás összes kezét. Egyikünk se tudott megszólalni sokáig.

MEGTÖRTEN vánszorogtunk haza. Mondom én, hogy van olyan boldogság, ami súlyosan lehúzza az embert, mint az ólom. A busznál ő mondta:
- Nem tudom, drágám, az egész túl szép, hogy igaz legyen...

Én is gyanakszok, hogy hogy engedheti meg a természet vagy a világegyetem, hogy egy percre is ilyen boldog legyek, nemtom, nem illeszkedik ez a világ rendjébe, és persze már a lelki szemeimmel morajló, sötét felhőket látok felénk gomolyogni a horizonton, de remélem, ezek csak a rémképeim. Rémképeket minden mennyiségben tudok magam elé vetíteni.