Ági, Anna, Dóra

Hej, de aranyos kisfiú volt pedig, mióta csak ismertem! Kis vörös hajú, szemüveges gömböc, aki akkorákat tudott hahotázni artikulálatlanul, meg a padot csapkodni, meg olyan szimpatikusan szenvedett, ha feleltették. És olyan kis bizalommal nézett ki a fejéből a szemüvege mögül a világra. Órák elején, mikor a hetes jelentett és az osztály csendben állt, gyakran csuklott egyet, és kitört a röhögés, ő röhögött legjobban magán.

Úgy világéletében egy malacra hasonlított, de ez még nem lenne baj, ez is szimpatikus, sőt még azt is el tudnám valahogy viselni, hogy nincs szemöldöke, vagyis szőke és nem látszik, még a favicceit is kibírnám valahogy. Nagyon-nagyon rokonszenves gyerekecske volt, és amikor hetedikben Betti után szenvedett látványosan, mert nem tudta rejtegetni, szilárdan elhatároztam, hogy majd ÉÉÉÉÉn fogom megvigasztalni. Mert én őt szeretem a legjobban az egész osztályból, és maximálisan jót akarok neki, hogy szép, jó és erős legyen nagykorában, mert megérdemli. Hogy miért érdemli meg? Mittudomén, mert olyan okoska, és elvont szavakat is használ, mint az apám, több fokkal intelligensebb a többi gyereknél, az osztály krémjében van, ahova én is számítottam magam (értelmiségi szülők).

Az is nagyon tetszett, hogy látványosan vigasztalásra szorult, mert örökké kínlódott valamivel, pl. a külsejével meg ilyen-olyan szerelmi nyavalyákkal, és hajlamos volt nagy nyögéseket ereszteni a levegőbe, ha épp eszébe jutott valami kínos dolog.

Tetszett, hogy szemlátomást szerelmes fajta volt és érzékeny(nek látszott), hogy mekkorákat röhögött, de közben milyen magányos volt az osztályban ő is. Ez a magány indította meg legjobban iránta a szívemet, mert én is örökké ki voltam közösítve, és ő sem illeszkedett be az osztályba, és néha nagyon rosszkedvű volt. Vagy sértődött, vagy duzzogó, vagy valami.

***

És most?? Utálom, gyűlölöm, legszívesebben megölném. Kalickába zárt rabnak érzem magam mellette. És emiatt bűntudatom van, mert én kezdtem ki vele végső soron. Kötelező vele lenni, és ebben nincs örömöm - valami hibádzik. Valami annyira látványosan hibádzik, hogy nem tudom elhinni. Az egész valahogy óriási módon nem stimmel.

Miért nem beszél? Aki röhög, az gondolkodik, aki gondolkodik, az meg BESZÉLJEN, mert azért csavartam el a fejét, hogy hallhassam az okosságait.

Nem tudom elhinnni, hogy üres a feje. Hiszen még a legutolsó retardált kukásembernek is van valami mondanivalója a világról! Neki ne lenne, aki olyan módon társalgott el a töritanárral a Kommunista Kiáltványról, mint Steinmann a csonka gúláról? Ezerszer okosabb és jobban átlátja a dolgokat, mint a többi hülyegyerek! Akkor meg mi van?! Az se lehet akadály, hogy nem vagyok neki szimpatikus, hiszen túlságosan is az vagyok. Inkább lenne fele ilyen szerelmes, csak oldódna meg a nyelve! Szeretek okos embereket hallgatni, Bridgetet is azért tartom, mert sugározza magából a műsort, mint egy rádió, és nagyon szellemes lány. Még ha gonosz is.

Hiszen aki érti és élvezi a humort, akinek stílusa van, annak nyilván agya és gondolatai is vannak, ezredszer is erre lyukadok ki!! Már nem fél tőlem, hiszen fogjuk egymás kezét és össze-vissza csókolózunk, amikor lehet, de néha már arra gondolok, hogy Ő nincs is, illetőleg elbújt a saját agyába és nem tud előjönni MÉG... de ezt már igen-igen unom. Hónapok óta ez van, és fogytán a türelmem. Olyan fura gyerek. Nincs is jelen. Nincs. Hol van Ő, hová tűnt, mióta együtt járunk? Nagyon hiányzik.

Hiszen ha véletlenül benyögtem valami jót az osztályban, ő röhögött a legnagyobbakat, és csapkodta az asztalt! Ebben is hasonlítottunk: ugyanolyan artikulálatlanul röhögtünk, UGYANÚGY, hogy kénytelen voltam őt választani, amikor itt volt az ideje. DETERMINÁLVA volt a dolog. Predesztinálva.