Ma, mikor nagyszünetben visszamentem a terembe, már megint ott állt az asztalomon egy sütemény. Havas András meg, mint egy nagy rakás ártatlanság, a mobilját nyomogatta elmélyülten.
Nagyon ideges lettem. Ez eltökélte magát, hogy etessen... És képes lesz négy évig csinálni, kinézem belőle. Kérleltem hát, hogy hagyja abba, nem kell, ne verje magát költségekbe miattam.
Ő (derűsen): - És ha az úri kedvem úgy tartja?
Én (kétségbeesve): - De attól félek, azt hiszed, hogy elvárom...
Ő (derűsen): - Dehogy hiszem.
Én (kétségbeesve): - De hát... Ez nekem így kínos, mert nem tudom viszonozni...
Ő (derűsen): - Már miért kéne viszonozni?
Én (kétségbeesve): - Mert azt úgy illik!
Ő (derűsen): - Ugyan!
Hazafele törtem a fejem, hogy mit lehetne csinálni. Roppppant kínos az egész helyzet. Hallatlan kínos. (Ez, hogy roppant meg hallatlan, az oszifő szavajárása.) De az kétségtelen, hogy jólesik a gesztusa, csak hát... Nem vagyok én hozzászokva, hogy valaki ilyen gáláns legyen velem...
Más. Ma sokat vakaróztam. Nem értettem a dolgot, aztán rájöttem: a kismacska!
Otthon felszólítottam a Kicsiket, hogy csináljanak valamit Cirmivel. Erre teleengedték langyos vízzel a mosdókagylót, orrig belenyomták és jól megcsutakolták samponnal. A víz felszínén úszott a fekete boharéteg!
Aztán azon filozofáltunk, hogy átjöhet-e a macskabolha (Ctenocephalides felis) az emberre, vagy már eleve Cirmiben disznóbolha volt (Pulex irritans), és az jött át. Ez egyébként kombinált disznó- és emberbolha. A szomszédék disznót is tartanak. Egyből megijedtem, hogy elterjesztem a bolhákat az egész osztályban. Valamiért meg voltam róla győződve, hogy ha bebolhásodik az osztály (meg az iskola, meg a világegyetem), rögtön tudni fogják, hogy én vagyok a forrás.
Más: elhatároztam, hogy ha hideg, nedves meg sötét idők jönnek, és beszorulunk a házba, a fülemet befogva, ordítva fogok magolni, míg mindenki ki nem megy és békén nem hagy. Vagy esetleg a könyvtárban, tényleg, be kéne iratkozni.
Este borsófőzelék volt tükörtojással.
