Csütörtök. Én nem tudom, hogy került egy rakás negyedikes hajnalban a nyelvi laborba, de tele volt a terem, nem mertem bemenni. De most már teljesen befészkelte az agyamba magát a gondolat, hogy adok Neki valamit, és tisztára izgatott vagyok örömömben. Drága! Igen, igen, Neked! No várjál csak! No csak hozogassad a sütikéket gyanútlanul!
Vagy nem is olyan gyanútlanul? Nemtom... Talán Ő is érez valamit? Bárcsak, bárcsak...! Olyan szépen mosolyog rám! De ő sem szól... Hátha azért nem szól ő sem, mert el van fogódva, meg ilyenek...
Az a baj, hogy Séd Katival lehetetlenség ilyesmit megbeszélni, mert teljesen totál tökhülye a fiúügyekhez, nem is érdekli a téma. Minden más lány tud ilyesmiről sutyorogni a barátnőjével, csak én nem. Komolyan. Micsoda hülyeség. Annával meg nem merek beszélni ilyenekről, mert félek, hogy kiröhög.
Tényleg olyan, hogy ha befordulok szünetekben a sarkon a folyosón, és meglátom Őt, és egymásra nézünk, olyan elgyengülős öröm jön rám, és az a kényszerképzetem, hogy Őrá is, ha engem meglát, de biztos csak hallucinálok...
Hazafelé betértem a templomba, kiválasztottam egy szimpatikus szentet, gyertyát gyújtottam és imádkoztam, hogy hasonló jókat kívánok Andrásnak, mint József Attila kívánt valakinek a Szerelmes kiszólás című versében. Nem mintha hinnék Istenben, de azért sose lehet tudni... Már megfigyeltem, hogy ha elmondom a Miatyánkat matekóra előtt, akkor Mucsi nem feleltet.
Hazafele menet pedig letörtem egy fej muskátlit egy ablakból (lopás, rongálás), és otthon felköltöztem a körtefára. Onnan eregettem szirmonként a muskátlit, azzal a fájó sóhajjal, hogy a szél vigye el Hozzá az üzenetemet, hogy szeretem. Azt hiszem, ezt abból a megfontolásból tettem, hogy a muskátli szirmai ilyen kis szívecskékre hasonlítanak.
Osztán figyeltem, hogy a szél a város irányába viszi-e a szirmokat, mert azt jó jelnek tekintettem. Vitte arra is, meg másfele is.
Aztán meg eszembe jutott még egy ötlet: biztos van valami jó kis ütős szerelmes vers az irodalom szöveggyűjteményben. Ott kinyitom, és jól láthatóan elhelyezem a padon, hogy kiszúrja a szemét. Esetleg be is karikázom. Aztán bemenekülök a vécébe és ott kivárom a szünet végét. De nem, az már túl... izé lenne.
Amúgy a többi lány se különb nálam, mert most ma pont hallottam Venyige Lillát meg Fábián Dorinát szünetben valami "Fehércipő" nevű fiúról beszélgetni, és készítettek papírból valami csodaszert, ami megfelelően hajtogatja kiadja a jövőt, mármint hogy szeret vagy nem szeret, és ő lesz-e a férjük.
Nnna. Erről ennyit.
