Kész. Ma reggel kellett volna meghalni. Kész. Abban a pillanatban, ahogy bejött a terembe. Lefordulni a székről és szörnyethalni örömömben. Mert ennél csak rosszabb jöhet az életben. Nem tudom, hozzá fogok-e menni feleségül. (Szerintem igen.) Nem tudom, viszem-e valaha valamire. De azt tudom, hogy ma reggel tökéletesen boldog voltam.

Hogy mi történt? Semmi. Azon kívül, hogy belépett az ajtón, frissen, üdén, a kék dzsekijében, és RAGYOGOTT RÁM AZ ARCA!!!!

hÁÁÁÁ!!! Huh! ááá, hhhhhehhhh...!!!!

Ezt nem lehet kibírni!!! Most itt fetrengek görcsökben az ágyam tetején. Ezt nem lehet kibírni. Ez már fáj. Komolyan.

Éééééésss, ééééssss még az volt ma, hogy.... hotttyy... az történt ma, hogy ja, igen, megvan, Mucsi feleltetett! Ijedtemben mindent jól csináltam, a stressz megélesítette az agyamat, pedig még keresztkérdéseket is tett fel.

És amikor ott szenvedtem kint a táblánál, a síri csendben a drága akkorát nyögött, mint egy víziló, értem való aggodalmában!!!!

Ésssss, éésss még az történt ma, hogy hozta a süteményt nagyszünetben, elfogódottan letette elém, és rögtön kimenekült a folyosóra!!!! Nyoma sincs már a könnyed viccelődésnek. Én is csak bólintottam, mert szólni nem bírtam.

***

Namost viszont az van, hogy szép volt, jó volt, de holnap át kéne iratkozni az új-zélandi gimnáziumba. Azért, mert ennél csak rosszabb jöhet. Eleve én... én hóttunalom vagyok. Nem vagyok Hozzá méltó társ. Meg minden. Nincs egy értelmes gondolatom, nincs stílusom, és ronda is vagyok. El kéne párologni holnapra a föld színéről, és meghagyni Őt boldog tudatlanságban.

Még ma este meg kéne kapnom az új influenzát, és fél évig nyomni vele az ágyat.