A következő levelet kotlottam össze tegnap este, nyomorultul remegve a szégyentől (úgy éreztem, ebből a levélből tűz csap ki, ahogy majd Ő olvassa, és ez a tűz, visszafordulva felém, leégeti rólam az utolsó adag méltóságot is):

Kedves András!

Nagyon sajnálom, ha valamivel megbántottalak. Nem tudom, mit csináltam rosszul, hogy elültél mellőlem. Kérlek, gyere vissza! Persze ha direkt ültél el, mert jobban érzed magad Demény mellett, akkor tárgytalan a levél.

Szia,

Ági

A saját kezemmel írtam, tollal, és szétnéztem gondolatban virágügyben, amit mellékelhetnék (attachment), de már nincs semmi, így aztán rajzoltam egy rózsát. Boríték persze nem volt itthon.

Tipródtam sokat, hogy oda merjem-e adni saját kezűleg, vagy bízzam rá R.J.-ra, aztán úgy véltem, szénné égnék a 2 méteres körzetében, mármint az Andráséban, és inkább rábíztam R.J.-ra.

András amikor megkapta, akkurátusan széthajtogatta és hosszan-hosszan olvasta. Még akkor is olvasta, amikor nem kellett volna. Gyakorlatilag egész órán olvasta, úgy láttam. Csak a nagy bozontos fejét láttam felé hajolni az irományomnak. Aztán felém fordult a padban, mint a régi szép időkben, amikor összerogyott alatta a szék, és nézett-nézett. Jaj, istenem, segíts meg! Az agyam oxigén után kapkodott. Jaj, istenem... jaj, istenem...

Következő szünetben meg átcuccolt hozzám és letelepedett vissza mellém!

De mán nem olyan, mint volt. Az egésznek elment a jó kedélye. Ő máshogy tartja a száját, mint eddig. Igen, ez lehet a változás. Hogy már nem mosolyog. Sőt komornak mondható. Nem sok köszönet van benne, hogy visszaült. 

Ma megint egész nap nem szóltunk egymáshoz, csak ott ült mellettem a sötét tömbjével. Órák után kiballagott, és a porta melletti radiátornál leltem rá, ott ácsorgott.

Én a kapuból megint bizonytalanul visszamentem a rajzterem előtti padra, ott leültem, és lestem Őt. Körülöttünk gomolyogtak a többi emberek, áramlottak ki kajálni, csoportosan ácsorogtak, aztán egyre ritkultak, végül már alig valaki. Közben eltelt egy csomó idő, már majdnem mindenki hazament, alig voltak az épületben, és mi csak ott voltunk az előtérben. Ő állt én meg ültem, úgy kb. 10 méterre egymástól.

Egy órán keresztül csináltuk ezt! Aztán Ő hazament, én meg kikészültem.

Most engem várt vagy mi? Ha engem várt, akkor miért nem jött oda hozzám? Csak nem azt várta, hogy én menjek oda? Hát azt már nem!!! Azért a bénaságnak is van határa. Én már annyiszor megaláztam magam előtte! Egy tapodtat sem fogok közeledni felé. Ő a férfi.

Vagy nem is engem várt? A kép nem igazán áll össze. Mert ma egész nap nem szólt hozzám, meg nem adta jelét, hogy szeret, akkor meg mit csinált ott a radiátornál? Csak úgy véletlenül épp kedve szottyant ott ácsorogni?

Ki kellett volna vonulnom a kapun és hátra se nézni rá, nem pedig odacövekelni a padra... tessék, megént megaláztam magam, hiszen látta, hogy ott ülök egy órácskát a közelében... hogyafene... na de ő is ott ült... vagyis állt.

Ha belegondolok, MINDIG én csináltam eddig az első lépést, ÉN udvaroltam neki, ő csak reagált, na most már ebből elég volt, Ő A FÉRFI!!!