Ez a három szó úgy csattant ma az agyamban, mint három puskalövés, és mostanáig visszhangzik bennem.

Szerda van, két nap múlva ismerkedési est, valamiért ma is együtt mentünk haza Andrással a buszig (hm, véletlenül már megint összecsapódtunk), és a barátságról beszélgettünk. A tegnapi óvodalátogatás kapcsán.

Egyébként nincs arra mértékegység, amivel kifejezhetném, mennyire csodálatos, izgalmas érzés az, ha az ember lánya megy kifele az osztályteremből, és a szerelme már megint mellészegődik hazafele menet, úgy egészen véletlenül mellésodródik a kijárat felé menő hadiúton, és ott is marad...

Nos, hát tegnap én elmondtam Weszprémyt, ma pedig rákérdeztem, hogy van-e neki igazi barátja, mire Ő elgondolkozott, és kénytelen volt közölni, hogy nem, egyáltalán nincs. De volt, általános hetedikig, Istvánffy nevezetű, aki most ide jár az A-ba. Elég feltűnő jelenség, biztos láttam már jártamban-keltemben, vörös haja van.
- Jah, tudom! - mondtam. Igen, láttam már. - És miért mentetek szét? - kérdeztem.
- Öööö... egy lány miatt...
- Miféle lány? - kérdeztem szívszorulva.
- Az általánosban járt velünk - nyögte, rózsaszínűre válva. - De... öööö... nem volt semmi - velem. Istvánffyval kezdett járni. Hetedikben még együtt lestük a Nyár utcában délutánonként, de később kiderült, hogy rosszul tudtuk, nem is ott lakott, hanem a Vár utcában.
- Ki az? ismerem?
- Öööö... igen.
- KI AZ???
- Hm... Bíróbea... - bökte ki.
- AZ a Bíró Bea? Az osztálytársunk?
- Igen...
- Aham... - mondtam csüggedten.
- De... ööö... az egész csak egy gyerekes marhaság volt. Csak azért haragszok Beára egy kicsit máig is,  mert elvette tőlem a legjobb barátomat. Aztán Istvánffy nyolcadikban már szakított vele, de valahogy már akkor nem találtuk a régi hangot, őt már már kezdte érdekelni: a tenisz meg ilyesmi, ahhoz már nem volt közöm.

Eközben ballagtunk a busz felé, és sokáig gyűjtöttem az erőt, mire meg mertem kérdezni:
- És volt már barátnőd?
- Viccelsz? - meredt rám komoran.

Aztán ő is megkérdezte tőlem, óvatosan:
- És neked volt már barátod?
- Dehogy, dehogy! - mondtam gyorsan - Egyáltalán nem volt sohasem.
 
Haladtunk tovább elgondolkozva.
- És hiányzik Istvánffy? - kérdém.
- Hát ő konkrétan nem, hanem egy barát. Mint olyan. De nem is egy barát. Hanem gondolkoztam, mi hiányzik igazán.
- Mi?
- Olyasmi hiányzik, mint a simogatás, ölelés, csók.

Ettől  a három szótól mérhetetlenül zavarba jöttem. Úristen, ilyesmit még csak hallani is szégyen, én ilyesmit ki se mernék mondani! Ez meg itt kimondja, a nyílt utcán, gátlástalanul és hangosan... ezután még ösztönösen plusz fél méter távolságot tartottam tőle. Mondjuk nem a fülembe mondta, hanem úgy általánosságban a levegőbe, de akkor is...!

Itthon aztán volt min morfondírozni! Igen, persze, nekem is ez hiányzik, amiket ő mondott, de ezt így, ilyen nyíltan megfogalmazni...

Drága szerelmem! Ne mondjál nekem ilyeneket, mert attól fogva nem tudok másra gondolni...! Holnapután ismerkedési est, huh, ott már nem tudlak elkerülni...

Húha! A dolog ki fog bontakozni, igen hamar, ijesztő, hogy mi forog kockán... mások össze-vissza váltogatják a barátaikat/barátnőiket, nekem András az egyetlen, és ha vele kudarcba fúl a dolog, tudom, hogy legalább tíz évig újra magamba fogok gubózni remete módjára.

Egyáltalán azt sem tudom, hogyan sodródtunk idáig. De most már célegyenesben vagyunk.