A mozi előtt, mikor odaértem, már fürtökben csoportosult a városi ifjúság, cigifüst szállt a közvilágítás alatt. Azonnal észrevettem Andrást, aki már ott állt. Nagy zavarban voltam, a fülemben meg a fejemben dobogott a szívem, fájt a gyomrom, jéghideg volt a kezem, ő is tök nagy zavarban volt, és köszönésképpen csak elmormolt valamit az orra alatt. Meg is indultunk befele, és rémülten észleltem, hogy ferde az egész világ. Azt hittem, ez már a vég, és ájulok elfele izgalmamban, de nem, kiderült, hogy csak a folyosó ilyen lejtős, amin megyünk be a terembe.

Aztán leültünk jókisfiú-jókislány módjára a jegy által kijelölt helyünkre. Nem sokan voltak rajtunk kívül, de pont az én orrom elé tudott ülni egy három méter magas ember, ekkor összenéztünk, elnevettük magunkat és arrébb szedelőzködtünk. Ezzel kicsit meg is enyhült az a vizsgadrukkszerű valami, ami rajtunk ült.

Amikor leoltották a villanyt és elkezdődöt a film, kb. két (!!!) másodperc telt bele, hogy egymásba fonódjanak az ujjaink. Istenem, micsoda pillanat volt! Elragadtatva, ámulattal ültem mellette. Amikor pedig érezte, milyen hideg a kezem, mindkét nagy, (viszonylag) meleg mancsába temette az enyémet, és a film alatt végig szorongatta, simogatta, én meg a vállára hajtottam a fejem, és... és... ezt nem lehet elmondani!

András, egy élő, lélegző, meleg emberi lény, simogatta a kezem! Azt se tudta, mit csináljon, sóhajtozott nagyokat, fészkelődött, a szívéhez szorította a kezem, aztán felemelte és puszilgatta is... én meg csak fúrtam bele az orrom a nyakába, ájult boldogsággal.

Hogy a film mi volt? Valami említésre nem méltó, könnyed kis marhaság. Mikor vége lett, kiszédelegtünk a folyosóra, vakon pislogva, mint a denevér, de már ott rögtön megfogtunk újra egymás kezét, de ez még nem volt elég, hanem egymást átölelve imbolyogtunk hazafele, mint a NAGYOK. Én átfogtam a derekának azt a részét, amit át bírtam, Ő meg átkarolta a vállam, és a boldogságtól öntudatlanul haladtunk valamerre, amíg ki nem lyukadtunk a művháznál, ahol semmi keresnivalónk nem volt. Akkor nevetve visszafordultunk. "Vezess, drága tourist guide-om!" - szuszogta Ő. (Nemrég vettük angolon a turistás dolgokat.)

A buszig gyakorlatilag más értelmes, artikulált mondat nem jött ki a szánkon. Ő is szemlátomást nem volt magánál, hol mosolygott, hol sóhajtozott, hol dorombolásszerű hangokat adott ki, és azt mondogatta: "Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el!" De nem is hiányzott a beszéd. A busznál pedig megöleltük egymást teljes mértékben, az összes karunkkal, és csak álltunk percekig és szorítottuk egymást, mintha nem holnap reggel látnánk egymást újra, hanem ki tudja, mikor.