Tiszta szégyellősség jött rám Vele kapcsolatban, ha együtt vagyunk. Inkább olyan barátilag beszélgetünk meg nevetgélünk, és ahogy megyünk az utcán, fogjuk egymás kezét és lóbáljuk, kissé megjátszott hanyagsággal, dumálunk erről-arról. Olyan fullasztóan szemérmes gombócot érzek a torkomban iránta, mintha ismét ma született szűzlány lennék, és mintha nem fetrengtünk volna már többször is egymás ölében -
huh, az emlékektől nyelnem kell és kigúvad a szemem -
szóval olyan szégyellősen és némán vagyok Vele, némaság alatt pedig az érzéseimet értem, mert mióta nem szabad egymáshoz nyúlkálni, nem találom a módszert, amivel kifejezhetném, mennyire szeretem. De szavak ide nem is elegek. Mi kéne? Zene? Rajz?
Ezért írom ezt a hülye naplót is, hogy hátha meg tudom fogalmazni, mi van bennem, de szerintem csak az árnyékait tudom sejtetni.
Ez nem Ő, csak egy csávó, aki hasonlít.
Szóban nem tudok fogalmazni, főleg azt nem, hogy mennyire... mennyire.... Az az izé, hogy ha szerelmet vallanék Neki, elbőgném magam szerintem, mert valahol nyomorult és kiszolgáltatott állapot ez, így rászorulva lenni egy másik emberi lényre, és hiába szeret viszont, akkor is így érzem.
