Drága nagybátyám, aki 43 éves korodra valószínűleg befejezed az életedet, mondd meg nekem, mi az élet értelme?
Van egy többé-kevésbé jó házasságod, három szép gyereked, saját informatikai céged... és most lelépsz itt nekünk az életed közepén, itthagysz mindenkit elegánsan, és nem is nagyon bánod, mert te magad mondtad, hogy nem szeretsz te olyan nagyon élni, hogy túlságosan bánjad, hogy be kell fejezned.
Gergő! Mi a fenét tudsz nekem mondani útravalónak, mert elmegyek hozzád és egész éjjel fennmaradok veled, ott fogunk ülni a verandán, te cigizel és tűnődsz, ahogy szoktál... örökké csak tűnődsz, keresgélsz és kérdezel, az egész lényed egy nagy kérdőjel...
Drága nagybátyám, miért rohantál fel dühösen az emeletre, amikor valaki rokon azt találta mondani, hogy ő megtalálta Istent és Őbenne a választ? Személyes sértésnek érezted, hogy valaki ezt merészelte állítani, hogy van bizonyosság, hit és a hitben erő, és ezt valaki tizenvalahány évesen átélte.
Édes, drága, egyetlen, szépséges nagybátyám, miért érzem úgy, hogy áldozat vagy, valaminek a jóvátétele, hogy a te nemzedékedre rá van bízva valami iszonyú teher, ami túlmutat az apádon, anyádon, hogy ez, ami veled van, nem személyes, egyéni szociális probléma, hanem sokkal több, a történelem terhe, amivel nem tudsz mit kezdeni, mert emberfeletti léptékekben történtek a dolgok és sodort el a vihar több millió embert.,.
Szerintem te egész életedben azon tűnődtél, hogy hova tűntek a nagyszüleid, miért volt nagypapa hadifogságban, és mit vétettetek egyáltalán.
Úgy érzem, bűnösnek érzed magad. Teljesen úgy érzem, megadóan tűröd a szomorúságot, mert megérdemled, lehajtod a fejed és megadod magad a ráknak.
Láttam egyszer, ahogy tűt szúrtál a karodba és behajlítottad a kezed, hogy tövig belement.
