A hír telefonon érkezett. Nem tudtam, hogy egy másodperc alatt össze tudok omlani. Csillapíthatatlan zokogás jött rám. Épp most mondtam Seelének, hogy még nem halt meg közeli hozzátartozóm, de most leestem a földre.
Gergő nagybátyámnak, akit rajongva szeretek, agydaganata van. Nem lehet operálni. Már ősszel is tudták, hogy van egy, de akkor operálhatónak tűnt. Most 16 darab van az agyában, a legkülönbözőbb részeken, megvakulhat, megőrülhet, meghalhat akármelyik pillanatban.
Gergő a barátom volt. Éjszakákat átbeszélgettünk, ő tűnődve cigarettázott és filozofáltunk nagyokat. Az élet értelmét kereste. Szép, szelíd és szomorú ember volt. Mindig az volt az érzésem, hogy aki őt bántja, az addig él, mert saját kezemmel fojtom meg. Sőt az volt az érzésem, hogy nem a nagybátyám, hanem a tulajdon fiam, mert az emberi viszonyok nem az életkortól függenek.
160-as intelligenciája volt, sűrű, göndör barna haja, gyönyörű fekete szeme, lélegzetelállító szépségű ember volt. Volt. Mert biztos, hogy meg fog halni hamar, és rettenetes körülmények közt.
Azonnal indulunk Sárospatakra hozzájuk, de nem csak mi, hanem a szombathelyiek is meg a pestiek is meg az egész népes família.
