Utálom magam, mióta az eszemet tudom. Mindent utálok magamon: a kecskeszőke hajam, a hegyes állam, a pápaszemem, a kiugró sótartóim. De tudom, ha barna lennék, kerek képű és molett, akkor meg azért utálom magam.
De nem ám szelíden-szolidan, mint más normális ember, aki utálja magát, hanem fortyogóan, bugyborgóan, gyomorfájósan. Tibi is utálja magát, pedig ő különlegesen szép külalakú fiúcska. Azért fura, hogy az önbizalom nem áll arányban a külsővel. Ha valaki, hát Tibi olyan szép, hogy vitrinben kellene mutogatni. Most ha ő olvasná mindezt, amit írok róla, hát köpne egyet. Rám is meg magára is.
Minek születtem meg?!?
Ronda vagyok, hülye vagyok, ostoba vagyok, műveletlen vagyok. Lány vagyok. El sem tudom képzelni magam női szerepekben. Egyszer rászoktam a kötögetésre, míg nagymama velünk élt. Délutánonként a tévé előtt versenyt kötögettünk. Apa azonban azt mondta, hogy ne nagyon csináljak ilyen "női munkákat". Nem fejtette ki, miért, de tudtam, hogy nem akarná, hogy tipikus nő legyek, aki házimunkákat végez meg gyereket nevel.
Szerinte én többre vagyok hivatott, szerintem meg arra se leszek való, amire a többi normális nő.
Apa azt akarja, hogy írjam meg azt a nagyoperát, amit ő nem tudott zeneszerzői tehetség híján, legyek fizikatanár, ami ő szeretett volna lenni, tanuljak meg hegedülni, mert ő csak félig tud... nem is tudnám így kapásból felsorolni, mi mindent akar tőlem.
De ahogy növök felfele, érzem, hogy egyre jobban orcára ejtem, mert a zistennek se vagyok való azoknak a dolgoknak a megtételére, amiket elvárna tőlem, SŐT úgy érzem, szégyell és rejteget engem az ismerősei, meg főleg a kollégái előtt. Nem akarta pl., hogy a kórházban végezzek nyári munkálatokat, és tudtam, hogy azért, hogy ne kelljen látnia az egész klinikának, hogy milyen hullabéna gyereke van.
Tudom azt is, hogy amikor majd bemutatom az első fiúmat, aki Csabika lesz, Atyám lesz kínban, hogy micsoda idétlen barátot tudtam összeszedni, és ŐŐŐT égetem ezzel is.
Egyáltalán, nem is hiszem, hogy valaha tényleg férjhez tudok menni. Azt hiszem, a lelkem mélyén lenézem nem csak magamat, hanem minden pasit is, mert senki sem tud labdába rúgni Atyám mellett. Tulajdonképpen senki fia, sem lánya nem érhet fel Őhozzá...
Nosza, bele a vécébe, fejest ugrani, lehúzni magam. Ez a megoldás. De még a vécét is eldugítanám.
Csak az a baj, hogy Csabika annyira, de annyira kívánatos, hogy egyelőre elhalasztom önnönmagam végső likvidálását... Majd ha őbelé IS beletörik a bicskám, akkor oké. Feldolgozhatnának kutyaeledelnek, hogy valami hasznot is hajtsak.
Jut eszembe, hülye biológiatanár kérdése a gyerekhez:
- Mit hajt a vakond?
Gyerek áll, vakarózik, nem tudja. Tanár kisegíti:
- Hát hasznot!
