Elmentünk a Gellén utcai anyagboltba, megvettük a "munkaköpenyhez valót", ahogy az eladó mondta. Aztán elmentünk a kínaiba, és vettem két hosszú ujjút, egy pirosat meg egy türkizt. Aztán nem maradt elég lóvé a boleróra, melynek az anyagát a másik boltban boltban kellett volna megvenni, és ott álltam megfürödve. Végül Anna kipótolta a sajátjából, úgyhogy az anyag megvan, csak a megvarratására nincs pénz.
A Séd Kati nagymamája varrónő volt valaha, ő hátha meg tudná csinálni jutányos áron. Arra gondoltam, hogy ki kéne állni az utcasarokra, úgy összejönne a pénz. Vagy ha tartanánk tyúkot, vihetnénk neki tyúkot vagy tojást. Nem gondolnám, hogy a szottyos körte kielégítené. Vagy hátha tudnánk kötni valami csereüzletet, elvinném pár napig sétáltatni a kutyáját, ha lenne kutyája. (De nincs.)
Végül este addig rágtam a Kati fülét (mármint a nővérem Katiét), hogy csodák csodája, beleegyezett, hogy megvarrja az iskolájában (textilipari). Már csak a szabásmintát kellett volna elkérni a Séd Kati nagymamájától, de akkor rájöttem, hogy milyen iszonyú nehéz nekem bármi szívességet kérni bárkitől (aki nem családtag), és mennyire nem érzem magam méltónak arra, hogy nekem, csak a két szép szememért megtegyen valamit. Mint mondjuk hogy előkeresse a szabásmintát és átnyújtsa nekem.
No mindegy, majd Séd Katit megkérem, hogy kérje meg a nagymamáját, hogy keresse elő, akkor nem kell résztvennem az ügyletben. Csak meglesz tán a boleró évnyitóra. Nem akarom úgy kezdeni az évet, hogy rögtön kiszúrnak, hogy még erre sem voltam képes, hogy a gimi legelső kötelezettségének eleget tegyek.
