Ma az osztállyal kivonítottak minket a botanikus kertbe. Ehhez buszra zsúfolódtunk, az egyetemnél leszálltunk...
Egyáltalán hogy lehet, hogy még nem voltam itt, pedig születésem óta itt élek, illetve bölcsődétől kezdve ide jártam oktatási intézményekbe?! Mondjuk jól el van dugva a bejárata... - gondoltam.
Párosával álltunk, mint az óvodások, pedig két hete elsős gimnazisták vagyunk. Lyukasóra örve alatt mentünk ki, szétnézni a szép szeptember eleji szárazságban. Még nyíltak a kertben a kerti virágok... Fehér kaviccsal volt felhintve az út, ami nyílegyenesen vezetett a... a... csillagvizsgálóhoz...
Megálltunk, mert valami oknál fogva nem engedtek be minket. Akkor nagyot dobbant a szívem. Jobbra néztem. És igen, ott volt az a Szeg, a Csavargatós Szeg a piros karó tetején, és visszaemlékeztem négyéves koromra. Igen, voltam már itt, azon a szent napon, amikor Weszprémy megjelent az óvodás csoportban, egy új kislány Afrikából (a családja volt kint Afrikában, és középső csoport elejére jött vissza.)
Azon a napon, amikor Weszprémy megérkezett közénk, az óvoda kivonult ugyanide, és akkor SEM engedtek be minket a Csillagvizsgálóba, hanem itt toporogtunk a fehér kaviccsal felhintett úton, balról egy üveggömb, jobbról a Csavargatós Szeg, amit tekergettem egészen addig, míg a türelmetlenségtől sírva fakadtam (és a rettegéstől, hogy örökre itt kell ácsorogni, és sose látom többé a családomat),
akkor Weszprémy megszólalt, együttérzően, hogy "Ne sírj, Fenyő, nem lesz semmi baj!", és én hálás voltam neki, hogy vigasztal, mert már akkor is erővel és hatalommal tudott szólni, és azonnal úgy megszerettem, mint a saját lelkemet,
most pedig arra gondoltam itt a botanikus kertben, 14 éves nagy ló létemre, hogy Weszprémy óta - akit óvoda óta nem láttam - nem volt senki, senki de senki, akit barátomnak nevezhettem volna, saját, privát, külön bejáratú barátnak, és hogy sok idő óta először éreztem, hogy milyen jó lenne, ha lenne valaki, akivel együtt fontoskodhatnék jártamban-keltemben, mint Micimackó és Malacka,
mert Séd Kati mellett ülök ugyan ötödikes korom óta, és most a gimiben is egymás mellé kerültünk, de ő csak praktikus célokra jó, mert amúgy olyan, mint egy molylepke...
Nem tudom, mi volt a levegőben, valami fájó nosztalgia a múlt (vagy a jövő?) iránt... valami többre, jobbra, szebbre vágyás... vagy csak az őszi környezet hozta elő ezt az érzelmes hangulatot? a sziklakerti virágok meg a Csillagvizsgáló kupolája, ami tompán fénylett, meg az üveggömb baloldalon, ami szintén tompán fénylett, és a csavargatós szeg a jobboldalon, és minden olyan volt, mint tíz éve, csak én lettem 14 éves nagy ló...
és soha, soha, soha többé nem leszek gyerek és nem fogok önfeledten játszani a nagy fenyőfák alatt a homokban...
Hol lehet most Weszprémy?! Mi lehet vele? Megismerne-e még?
