Most kifakadok.
A fiúk nem emberek. Valami idegen faj. Már az óvodában észleltem, hogy nem lehet velük elegyedni. Bunkók, ostobák, verekedősek, dömpert tologatnak, "csatáznak", lódarázzsal kergetik az ember lányát.
Mindezidáig ez a véleményem. Bár már itt a gimnáziumban, úgy látom, elkezdtek szocializálódni. Az általánosban még sehogy sem lehetett velük szót érteni, igaz, kerültem is őket, nem álltam velük szóba. Mit lehet kezdeni egy fiúval?!
Talán azért, mert lányok közt nőttem fel, 7 lánytestvérem van.
Csak annyit tudtam, hogy ki kell térni az utukból. Hetedikben döbbenten észleltem, hogy az osztálykiránduláson a fiúk leskelődnek a lányok zuhanyozójánál, aztán az esti vetkőzésnél fürtökben csüngtek az ablakban. Összenéztünk Séd Katival, hogy te jó ég, ezek mit csinálnak itt, mit vannak bezsongva?
Nyolcadikban kicsit kinyílt a csipám. Egyik napról a másikra. Észleltem, hogy Fácán Gabriella körül bonyolódik a cselekmény. Majdnem az összes fiú bele volt esve. Amikor kihívták felelni, direkt nem húzták be a széket, hogy oda kelljen hozzájuk dörzsölődnie. Ez engem akkor undorral töltött el. Mi ez a felhajtás a szex körül?
Fácán G. leveleket talált az öltözőszekrényben, ilyen-olyan stílusban. A többi lány általában utálta, és ő sem állt szóba velünk, mint valami felsőbbrendű lény.
Nem értettem a dolgot, és nem is akarom érteni most sem a dolgot, mert úgy érzem, addig jó nekem.
Most mégis, ezen a szép, tűzgyújtástilalmas, globális felmelegedéses szombaton, a körtefán ülve elfogott ugyanaz a vágyódás, mint pár napja a botanikus kertben... Bárcsak lenne egy barátom, egy igazi...
Bárcsak lenne egy fiú barátom! Nagyon szeretnék egy fiú barátot. Sóvárogva vágyok egy fiú barátra. Unom a lányokat.
Soha életemben nem éreztem még ilyesmit. Ezen a szombati napon, konkrétan a körtefán ütött belém ez az érzés.
