Ma az történt, hogy... hogy... hm, hol is kezdjem.
András nagyszünetben hozta a szokásos süteményt. Kaján mosollyal, mire igen jókedvem kerekedett.
- Mondd, mit kezdjek veled, hogy abbahagyd ezt a süteményezést? - csóváltam a fejem ál-felháborodva.
- Semmit - mondta ő lelki nyugalommal - Legjobb lesz, ha természeti csapásnak fogod fel és beletörődsz...
Felemeltem a két kezem, és csavaró mozdulattal mutattam, hogy megfojtom, de ő készségesen mutatta a nyakát. Utána felült a padra, és kis mosollyal tömte a fejét a vajas-stb kenyerével.
Óra alatt pedig azt kezdte csinálni, hogy fel-felnyomogatta a padot a térdével, amitől billegtek a ceruzáim-tollaim. HIába súgtam oda, hogy "ne lökdösd az asztalt!", abbahagyta, aztán pár perc múlva újrakezdte. Láttam, hogy mosolyog a bajsza alatt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy engem akart bosszantani! Ettől elfogott valami nagy öröm. Könnyű lettem, boldog és felelőtlen. Odahajoltam a füléhez és ezt súgtam neki:
- Olyan kedves vagy, úgy szeretek melletted ülni!
A hatás elképesztő volt!
Rákvörös lett, lehanyatlott a padra, és mindkét karjával betemette a fejét. Hosszú percekig így maradt. Legalább tíz percig. Akkor is csak azért emelkedett fel, mert az ofő rászólt, hogy "Havas András miért tehénkedik ott az asztalon?"
Mikor felült, könnyes volt a szeme, és kifújta az orrát nagy trombitálva. Többször is. Aztán pedig úgy mosolygott a könyvébe, mintha kútba nézne, néha bólintott, és néha mélyértelműen azt mondta magában, hogy "hm".
Én megrendülten ültem mellette. Moccanni se mertem, nyelni is alig. Sose gondoltam, hogy az én egy ilyen mondatomtól a nagy Havas András, a Matekzseni stb. a padra omlik és betemeti a fejét! Hát ki vagyok én, hogy ennyit számítson a véleményem?!
Órák után pedig ott állt egy sort a padnál, mint aki még mondani szeretne valamit, vagy azt szeretné, hogy én mondjak valamit, de egyenesen hazarohantam. Túl édes, fullasztó az egész. Egyszer ettem egy vásárban törökmézet, az volt ilyen.
Egyedül akarok lenni!!! Rendezni akarom a gondolataimat. Csak éppen tisztára zsong az agyam, ilyen kis pezsgő buborékok pezsegnek benne, mint aki túl sok erjedt bodzaszörpöt ivott...
Phű... én még nem szerettem soha senkit, Weszprémyt kivéve, de az régen vót...Arról nem beszélve, hogy engem sem szeretett még soha senki, nem is tudom, mit kezdjek a dologgal, hétfőn, ha találkozunk, valszeg szörnyet fogok halni az örömtől, ott fogom kilehelni a lelkem az iskola koszos padlóján.
