Huh! Ezt nem lehet elmondani! Ülünk egymás mellett, boldogan és szégyellősen, összemosolygunk... "Te édes, drága!" - akarom neki mondani, illetve mondom is magamban. Persze egész nap nem jött ki hang a torkomon.
A jelenléte. A színe, szaga, íze. Hangjai. (szuszogás, morgások, szipogások, orrfújások, hümmögések stb.) A nagy sötét pillás szemének a nézése. A szája vonalának a változásai. A karja, amit ott tart a padon...
Nagyszünetben egyébként megint csak egy félszeg biccentéssel adta át a sütit. Én is csak bólintani tudtam.
Angolon egész órán hátrafele volt fordulva, (a nyelvi laborban srégen előttem ül). A falnak támasztotta a hátát és engem nézett elgondolkodva/kutatóan. Azt se tudtam, hova nézzek kínomban. Jajistenem, drágám, ne ilyen feltűnően! Legalább tükröt használj! Bezzeg mikor mellettem ül, néma, mint a sült hal, és jobbára mozdulatlan is.
8.-ban ültem egy darabig Fácán Gabriella mellett. Akkor ő azzal szórakozott, hogy amikor Szabó Csaba hátrafordult feléje, mindannyiszor húzott egy vonalat a füzetébe. Aztán ötösével áthúzta a vonalakat, és óra végén megszámolta. Hát én most folyamatos vonalat húzhattam volna a saját füzetembe!
Fú, hazafele nagyon rohantam, egészen a buszállomásig. Fel voltam kavarodva. Testestül-lelkestül.
Én nem akartam... én EZT nem akartam... ez túl sok, túl intenzív... hányingerem van... Én erre még nem vagyok felkészülve!
Még ma este kéne világgá menni!!! Holnap már késő lesz... Egész este azon gondolkoztam, pánikba esve, hogy kész, vége, nekem annyi, egy életre el vagyok veszve, ez rám fogja tenni a szőrös mancsát... Ez tényleg rám fogja tenni! Ez a gyerek nem tréfál. Olyan vákuumos szívóhatást érzek felőle, főleg, amikor távolabb ül tőlem, hogy be fog szippantani előbb-utóbb, így vagy úgy.
És én sem tréfálok!!!!
Nyilvánvalóan esze ágában sem van, hogy üldözzön vagy udvaroljon vagy bármi. Ez jó. Meghalnék ijedtemben, ha egy ujjal is hozzámérne, akár a szavaival, akármivel. Jesszus. De az is nyilvánvaló, hogy AKARNÁ ezt, ha merné.
Na majd én, éééén diktálom a tempót. Majd ÉÉÉÉN. Úgyhogy kb. érettségire már együtt fogunk andalogni, ahogy ismerem magam. Talán addigra megszokom a gondolatot, hogy megfogja a kezem...
Ugyanis ma estére döntésre jutottam. Igen. Hozzámegyek feleségül. Igen, őhozzá és csakis őhozzá. És ezentúl azért fogok tanulni, hogy az Ő fejére szégyent ne hozzak, mert Ő miniszterelnök lesz minimum.
TUDOM, hogy ez nálunk egyáltalán nem játék, hanem egy életre el vagyunk egymásnak köteleződve. Soha senki fiára nem fogok ránézni rajta kívül, eddig se néztem, ezután se fogok.
Ő a férjem. Kész, el van boronálva.
