Dies irae, dies illa

Hátborzongató, fogvacogtató. Egész nap Mozart Requiemje dübörög a fülembe. De miért? Hiszen boldog vagyok. Vagy éppen azért? Csak mert olyan sorsdöntő az egész. Olyan boldog vagyok, hogy súlyos, nehéz komorságot érzek. Összetörve ücsörögtem Őmellette a mai napon, főleg az elején.

Mások hogy bírják olyan könnyedén venni az együtt járást? Ma ezzel, holnap azzal. Nem, nem, ez nálunk életre szól, ásó, kapa, nagyharang. Mibe fogadunk? 

Ásó, kapa, nagyharang.

Ő, akiért csonttá fagytam szombaton, és akiért elhordanám a zsebkendőmnek a négy sarkában is azt a hegyet, nos, Ő is meg volt ma illetődve. (Mikor nincs?) Sokat köszörülte a torkát, felém fordulgatott, és látszott, hogy mondana valamit, ha merne, de csak könyörgő, alázatos pillantásokat vetett rám, és rágta a szája szélét. Szemlátomást szenvedett.
Vészesen közeledett a tanítás vége, a két angolóra, és láttam, hogy ott a nyelvi laborban is be volt sózva, sóhajtozott nagyokat, lefeküdt a padra, onnan pislogott rám, fészkelődött, minden baja volt.

Én továbbra is a Requiemet hallgattam a belső fülemmel, és megrendülten ücsörögtem a helyemen. Phű, ennek a fele se tréfa.

De hogyan tovább? Mert, ugye, eltelik a tanítás, és mindenki elhordja magát haza, hát hogy fogunk így tovább beszélgetni? Mert én ugyan NEM MEREK odamenni vagy szólni hozzá, ő a fiú, neki kell kezdeményezni!

Aztán kicsengettek, ő felkapta a táskáját (Adibas, ez van ráírva), elkotródott a teremből, és nagyon kétségbe estem. Csak így, szimplán itthagy?

Igen ám, de kifelé haladtamban észleltem, hogy ott áll a porta melletti radiátor előtt, mintegy véletlenül, és merően néz felfele a lépcső irányába, ahonnan hömpölyögtek lefelé a népek a felsőbb emeletekről. Elhaladtam előtte a botlábaimmal (olyan merevnek éreztem őket, mint két léc), és aztán a kapu előtt én saját lábaim önállósították magukat, visszafordultak és odamentek Andráshoz!

Komolyan nem tehettem róla.
Ő rögvest felélénkült, megvidámodott, mosoly terült szét az arcán.
- Vársz valakit? - érdeklődtem ártatlan pofával.
- Öööö... - így ő - tulajdonképpen akár indulhatok is...
- Kajálni mész?
- Aha...
- Oké, én is arrafele megyek.
- Oké!

Útnak eredtünk és  egymás mellett csellengtünk azon a húsz méteren, amíg oda nem értünk a kajáldához, tisztes távolban, legalább két méter távolságot tartottunk egymástól. Nagyon hamar odaértünk a kajálda öblös kapualjához, és ott lecövekeltünk.

- Khm... nem jössz be? - kérdezte őkelme.
- Hát - szabódtam - nincs kajajegyem.
- Aham, értem...

Fű, ahogy ott álltunk egymással szemben, és néztük egymást... ! Mekkora csodálatos, gyönyörű ember(i lény)! Ahogy nézett kutatóan a szemembe, és mosolygott, úgy éreztem, rögtön beleszédülök a karjaiba, és rövidre zárom ezt az egész kínlódást.

- Hát - mondta ő - sajnos kajajegyből nekem is csak egy példány van... Ki kéne találni valamit... - mormolta az orra alatt.
- Mármint mit?  - kérdeztem én izgatottan.
- Tulajdonképpen mért nem itt kajálsz? - kérdé ő.
- Hát ha én azt tudnám... Anya szokott főzni valamit.
- Aham, értem... - sóhajtott egy nagyot. - Heee, what now...!
- Tessék...?
- A Moróvindből egy idézet - ragyogott rám - A kedvenc játékom.
- Moróvind? Megnézem a neten...
- Feltétlenül nézd meg! Nagyon jó. Sőt át is tudom neked venni, ha megtetszik.
- Ááá.. kösz! És... mitől tetszik neked?
- Nagyon hangulatos. Olyan hangulata van, hogy teljesen el lehet benne merülni. Bár a harcrendszere nem a legjobb... de ez nem is nagy baj. Csak az van, hogy túlságosan sok időt el tud venni az ember életéből.
- Sokat játszol? - kérdeztem.
- Most már nem olyan sokat, inkább olvasok. Azzal is nagyon elmegy az idő... Habár mi mást tudok csinálni tanítás után - mondta, somewhat bánatosan.
- Jaj - ijedtem meg - mindjárt bezár a kajálda, nem tartalak fel!
András nagy ívben legyintett a kajáldára: "Kit érdekel."  Továbbra is rám függesztette a tekintetét.
- Nem úgy van az - szorongtam - az a kajajegy ki van fizetve, nem kell elpazarolni...
András valami megvető horkantást adott ki az ebédjegyet illetően.

Jaj, drága - gondoltam - váljunk már szét, nekem ennyi elég volt egyszerre, ezt sem tudom holnapig feldolgozni!  Majd holnap újra látjuk egymást, és talán be is ülök veled ebédelni mint kísértet...

- Most már mennem kell, indul a buszom - mondtam, mire ő felnyögött.
- Jah, persze, oké. Akkor holnap.
- Holnap. - mondtam neki sokat ígérően.

Holnap, holnap, hoooolnap! Mi lesz holnap, amit olyan sejtelmesen megígértünk egymásnak? Holnap folytatás következik!