Órák után együtt indultunk el az iskolából. 

Nagy áhítattal mentem be vele a kapualjukba. Gyalog mentünk fel a harmadikra a kikopott kőlépcsőkön, mert lift nincs. András nagyon nehezen viselte a lépcsőmászást, fent a falnak dőlt, lihegett. Aztán sokáig nyitogatta a zárat az ajtójukon különböző kulcsokkal, és én szorongva figyeltem - mert, ugye, rettegtem, hogy otthon van az apja vagy az anyja, vagy a tesói. "Csak a tesóim lehetnek itthon, de ők se nagyon vannak" - mondta (az ő drága, nyomatékos sss betűivel).

Odabent az előszobában páfrányos tapéta tárult elém, és sok zárt ajtó. Levettük a kabátunkat, cipőnket, visszafojtott lélegzettel követem be egy ajtón, az Ő szobájába.

Meglepően kicsi szoba volt az övé, keskeny ágy (hogy fér el rajta?!?), kicsi asztal, és ami szembetűnt rögtön, az ablakban üde kék függöny libegett, lengette a szél, az ablak nyitva volt. Beálltam az ablakba, és valóban, ahogy régen képzeltem, előttünk a sárga kockaház, távolabb a fehér kockaház, a templomtorony, sok dirib-darab, ferde háztető, és a horizont.

- Az a kémény pont a mi orrunk alá füstöl - szabadkozott - és erre viszi a szél. Északkeleti széljárás van, sajnos.

Bólintotam. Igen, északkeleti széljárás van errefelé. Még mindig néma voltam a rettegéstől. Hogy mitől rettegtem? A közelségétől, attól, hogy örökre elcseszem az egészet, hogy rosszul szólok, rosszul mozdulok...

A polcán, a könyvek előtt egy hétágú gyertyatartó volt. "Arany"? - kérdeztem áhítattal. "Az" - mondta. -Tudod, mi ez?" "Valami gyertyatartó..." "Menóra" -mondta.

Aztán összeültünk tanulni. Ő egy zongoraszéket hozott ki az egyik másik szobából és alám penderítette. Jómaga a saját székére ült. Magyarázni kezdett. Összehúzott szemmel, komolyan figyeltem. Nem ment, nagyon közel voltunk. Összeért a karunk. Semmit nem láttam a tanulnivalóból.

Ő nagyokat szuszogott, a hangja elbizonytalanodott, végül elhalt.

- Elnézést - mondta rekedten - kicsit ki kell mennem.

Átmászott az ágyon mögöttem, és eltűnt valahová az ajtón túl. Mikor már jó ideje nem jött vissza, elkezdtem nézelődni a könyvespolcán. Egyszer csak megláttam azt a 10 centi vastag biológiai albumot, amit a múltkor megmutattam neki a kirakatban. Kinyitottam, és az első oldalon ez állt az András betűivel:

Szeretettel Áginak.

Ijedten csuktam be és tettem vissza a polcra. A múltkor testi vetkőzésében láttam őt a tornateremben, most meg lelkiben, és, esküszöm, sokkal inkább zavarba jöttem, mint boldog voltam. Tudtam, hogy EZT nem akarta az orromra kötni, inkább megpusztult volna... esetleg ő is az érettségi bankettre tartogatta volna, mint én a Vallomást, ki tudja...

***

Aztán jött is a vécéből, vagy hol járt. Mindenesetre kezet mosott volt, az látszott. Leül mellém. "Hol is tartottunk?"
Hirtelen jól fogott az agyam örömömben, mert nagyon gyorsan le akartam már tudni a dolog matematikai részét. Ő egyébként is nagyon jól magyarázott, türelmesen, érthetően. Aztán, amikor felállunk becsuktuk a könyvet-füzetet, ezt kérdeztem:
- Nem kísérsz el a buszig? 

Újra bátor voltam, könnyű és felelőtlen.

- Oké - szuszogta - Ha gondolod...
- Persze, hogy gondolom! - mondtam én, szinte szemtelenül.

Útközben a busz fele lelkendeztem, hogy szerintem nagyon jól tud tanítani, és tanárnak kellene mennie. Ő erre mondta, hogy gondolt már rá... Ekkor azt mondtam neki, hogy nem csak, hogy tanárnak, de ő mindenféle nagy dologra is alkalmas lenne, úgy mint királynak vagy ilyesminek... "Királynak... bah!" - legyintett ő és elmosolyogta magát. "Nem nagyon ambicionálom az ilyesmit. Bár a Lineage-ben is klánvezérré akartak tenni..."

- És mi az, amit ambicionálnál? - kérdém.
- Hú... van olyan, valóban van... - mondta elgondolkozva - De az nem a karrier. Amit én igazából szeretnék, az ki van satírozva a jövőmből.
- Hogyhogy?
- Azt nem lehet csak így elmondani - mondta ő - Ezt még senkinek sem mondam el. Túl személyes.

(Nekem mondjad, nekem mondjad!- nyüszítettem magamban.)

- Hm... - mondtam óvatosan - persze, ha nem akarod, akkor nem kell elmondani...
- Ezt csak akkor tudnám elmondani, ha valakiben meg tudnék bízni - így ő, nyomatékkal.
- Persze, persze... - mondtam én.  - De mégis, mi lenne az?

Addig-addig rágtam a fülét, míg végül kinyögte a Titkot:

- Család.
- Miért van ez kisatírozva a jövődből?

Ő megállt, felém fordult, és tragikus, mord képpel közölte:

- NÉZZ RÁM!!!

Erre hirtelen belemosolyogtam a sálamba. Édes, drága szerelmem!!!!

- Szerintem... te nagyon is helyes vagy... - mondtam végül.
- Na ne mondd - mondta nyersen.
- De, de. Te tök helyes vagy. Szerintem a fiúk te vagy a legszebb az osztályban. A túlsúly... az pedig... csak egy állapot...
- Hm... Fura egy ízlésed van... - sandított rám, de végre-valahára elkezdett egy kicsit felfele kunkorodni a szája széle.

Rajongva, részletezve ki szerettem volna fejteni, de persze hallgattam. A szemed... a szemöldököd... a szájad, a hajad... a füled, az orrod - mint ahogy az Kalistáné is végighúzta a Blanka arcán az ujját a tükör előtt, és ámulva, lassan, szakértően, mutogatva elmagyarázta neki, hogy miért is gyönyörű ő.

Hallgattunk és bandukoltunk tovább. A busznál már újra mosolygott rám a szájával, a szemével, mindennel. Így búcsúztunk el a nyolcas kocsiállásnál:
- Akkor holnap...
- Holnap...!