Tegnap este megnéztem a gugliban, hogy mi az a menóra.
Hmmmm... Nohát, nohát. Végül is igen. Okos is, göndör is...
Odamentem óvatosan apához, aki épp rádiót hallgatott, és így szóltam:
- Apa... te mit szólnál ahhoz, ha egy zsidóhoz mennék feleségül?
- Jó, hogy már nem eszkimóhoz - ennyit mondott, aztán visszafeküdt rádiót hallgatni.
Második szünetben a Padtársam szokás szerint előszedte a bazinagy vajas-zöldpaprikás-parizeres kenyerét, és leírhatatlan orcával, a szemével felém csippentve így szólt:
- Anyám mindig túl sokat csomagol. Ezentúl neked adom.
- Az egészet? - hökkentem meg.
- Az egészet.
- Na de...
- Mert különben kénytelen vagyok kidobni.
- Hukk..? Ha már nagyon muszáj, legalább csak a felit, te!
- Az egészet - mondta ő eltökélten.
- Jól van - mondtam én - ezt megbeszéljük nagyszünetben, az udvaron, mert ez tűrhetetlen.
- Tőőőőlem... - mondta ő mosolyogva - bár semmi esélyed, de azért megbeszélhetjük.
Úgyhogy leballagtunk az udvarra, és ott őkelme elmondta, hogy ezentúl fogyókúrázni fog, de ezt nem akarja elárulni az anyjának otthon, mert az kétségbe esne, hogy a drága fiacskája éhen fog halni. Meg hogy láttam-e, hogy egy ideje nem tornázik? Mondom, láttam. Hát azért, mondta ő, mert eltiltotta az orvos a sporttól a tédízületei miatt, és most már elege van.
Utolsó óra után úgy intéztem, hogy még javában beszélgessünk, és együtt induljunk haza.
Nagy tudományosan vázoltam neki eddigi tapasztalataimat az élelmiszerekről:
- a cukor éles elmét és jó kedélyt csinál,
- a zsiradék pedig életerőt és kitartást kölcsönöz.
Viszont a cukros dolgok után nagyon hamar újra éhes lesz az ember fia/leánya, mégpedig afféle elgyengülős, szédülős éhséggel, a zsíros dolgok sokkal tovább tartanak.
András figyelmesen hallgatott, és azt mondta, hogy a következő délutánjait az élelmiszerek kutatásának fogja szentelni a neten. De hogy addig is egyem meg a vajas kenyereit, mert az BIZTOS, hogy nem kóser fogyókúra szempontjából. Ebbe bele is egyeztem nagy nehezen.
Meg szerettem volna kérdezni, hogy hány kiló is, mert igen-igen soknak látszik, de nem tartottam illendőnek. De az nagyon jó, ha elkezd fogyókúrázni, és mindenben segíteni fogom! Csak ne vigye túlzásba.
Fú, tisztára olyan meghitten mentünk a buszig, mintha már házasok lennénk! Nagyon komolyan és fontoskodva beszélgettünk a kalóriákról és kajákról. Közben félúton le kellett ülnie egy padra, mert egyszerűen nem bírt tovább járni.
- Szép kis alak vagyok, mi? - kérdezte búsan. - Jaj, dehogy, dehogy - mondtam.
Egy darabig gubbasztott magában, aztán kitört:
- Nem csak azért utálok kövér lenni, mert nehéz így élni. Fáj a térdem, fulladok. Ez csak egy dolog. Hanem a kövérség egy életforma. Megkeseríti az ember életét. Minden percben érzem. Látom, ahogy az emberek úgy néznek rám, hogy "Nézd ezt a dagadt disznót, ez biztos mindig csak zabálna!" És tudom, mi van? Az van, hogy az a legundorítóbb az egészben, hogy az ember folyton csak magával foglalkozik. Többet foglalkozik a külsejével, meg hogy mit gondolnak róla, mint egy LÁNY! És ez férfiatlan és méltatlan. Most is, látod, itt görcsölök magamon, és ez, ismétlem, FÉRFIATLAN és MÉLTATLAN.
Behunytam a szemem és nagy gyönyörűséggel hallgattam, ahogy fortyog, mortyog és dühöng. Mélyen megtisztelve éreztem magam, hogy ezeket elmondja nekem. Majdnem szerelmet vallottam neki, de mégsem mertem. Valahogy úgy kell intézni, hogy ő tegye meg (már ha akarja.)
