Nos.
A tegnap napról egy szóban is tudnék frappáns összegzést írni, de inkább kicsit részletezem.
Szóval Katival pontban 4 órakor behatoltunk az iskola épületébe. Az első, ami szemembe ötlött, András volt a radiátornál, Deménnyel ácsorgott ott, és elfogódottan bólintva üdvözöltük egymást.
Második benyomásom: tele volt az iskola gyanús, züllött alakokkal, akik másik iskolából vagy ki tudja honnan jöttek ide bulizni, és néhányan már kora délután jól láthatóan be voltak rúgva/szívva/mittudomén.
Katival leadtuk a kabátainkat a ruhatárnál (sok méteres sor állt), amely helyiséget a mi osztálytermünkből képezték ki, aztán besodródtunk a tömeggel a tornaterembe, mert fél 5-től 7-ig műsor volt. A mi drágalátos osztályunk szórványosan ugyan, de kb. egy helyre telepedett, részben a feltekert tornaszőnyegeken, részben az előtte levő parkettán foglalt helyet, már azok, akik nem szerepeltek a műsorban. Legegyszerűbb lett volna leülni András mellé a földre, de - ki gondolná - nem mertem, inkább ültem Katival a tekercsen, ő meg Deményékkel pár méterre. Sokszor összenéztünk összenevettünk a műsor alatt, a legkisebb nyamvadt poénon is.
A karzat is roskadásig volt emberekkel, a levegő elfogyott, a műsorból alig láttam valamit, a mi osztályuk agilisabb fele valami vacak bohózatot adott elő lepedőbe öltözve, de egyszerűen nem volt már oxigén, hiába nyitották ki az ablakokat.
Utána kiáramlottak az emberek, levegő után kapkodva, a folyosóra, és ott tömegnyomor alakult ki, egyszerűen beszorultunk, se té, se tova, és kezdett halálfélelmem lenni. A tornatermet nekiálltak közben átrendezni az esti táncmulatságra, mindenféle kábeleket meg hangfalakat tákoltak össze.
Kint a többi teremben elvileg "gazdag programválaszték várta az érdeklődőket", úgy mint teaház a boltíves alagsorban , Fekete Kakas-koncert a második bé termében, filmvetítés a rajzteremben, táncház a harmadikon, büfé az elsőn stb.
Hát mit mondjak? Bohózat volt, az. András le se szakadt Deményről, én meg Katiról, csak kerülgettük egymást egész este, röhej volt, ha mi kimentünk a porta elé, akkor ők kisvártatva jöttek utánunk, valami nagyon fontos beszélgetésbe merülve, aztán ők el a karzat felé, mi meg nem sokára utánuk, fel-le, ide-oda, szana-széjjel, össze-vissza. ki-be, folyton keresztezve egymás útjait és távolról nézegetve egymást...
elég az hozzá, hogy este tízig ezt csináltuk, ő Deménnyel, én Katival,
10-kor pedig meguntam a dolgot, meg Kati is nagyon elfáradt már, beálltunk a ruhatár elé kiváltani a kabátunkat, és akkor Ő megállt mellettünk és rémülten kérdezte, hogy:
- Már mész?!?
- Igen, már megyek! - mondtam én csípősen és dühösen, és miután végre, nagy nehezen megkaptuk a kabátunkat, otthagytam az egész intézményt, mint eb a szaharát.
Na, hát ez volt tegnap. Nincs mit hozzáfűznöm.
