Amúgy egész tanítás alatt boldogan, de aggódva, szorongva, féltve szorongatta a mancsomat a pad alatt, mintha én valamiféle álom lennék, aki csak úgy elillanhat mellőle. Öt másodpercenként nézett rám, hogy megbizonyosodjon, hogy VAGYOK, nagyszünetben pedig együtt mentünk át a Kisadyba a büfébe vonalas füzetet venni. Az udvaron megfogtuk egymás kezét, és úgy vonultunk be a Kisadyba, üdvözült arccal.
A kapuban szembetalálkoztunk az Ő volt haverjával: Istvánffyval, aki kaján vigyorral végignézett rajtam, és gúnyosan cuppogni kezdett Őneki. Erre András odaállt elé, kihívóan, és elkezdte ütögetni a combját:
- Ide cuppogjál! Ide!
Ezzel a dolog el volt intézve, és Istvánffy szó nélkül elhordta magát.
Visszafele viszont zavartan kihúztam a kezem az övéből, mert MÉG nem akartam, hogy az egész gimi lássa, mi van köztünk. Ő elég megbántottan nézett rám, de ragaszkodtam hozzá. Még annyira friss az élmény, az hiányzik nekem, hogy az egész osztály kórusban károgjon a fülembe!
***
Délután viszont most nem ért rá sokáig, mert, mint kiderült, hétfőn és csütörtökön 4-től zongoraórája van, amiről nem tud többet lógni, mint amennyit eddig már lógott mindenféle ürüggyel. Ezen eléggé morgott egy sort (mármint hogy mennie kell oda), de én nagyon örültem, hogy zongorázni jár (Farkas Gáborra gondoltam, hogy micsoda véletlen...!)
Ő indítványozta, hogy üljünk be egy kólára a Mackóba, és beültünk egy hátsó, félhomályos zugba. Csak szorongattuk egymás kezét és hallgattunk, és néztük egymást, mint aki csodát lát. Nagyon sok időt töltöttünk így csendben, csak a pincér zavarkodott bele a kólával. Közben egy csomó érzés meg gondolat rohangászott bennem: félelem, kétség, öröm, remény, aztán az egész kavargó katyvasz leülepedett valami alapvető ólomszerű nyugalommá a hasam aljában. Mint amikor a keljfeljancsi kibillen az egyensúlyából, de aztán visszaáll.
Ő csak nézett-nézett mosolyogva, aztán egyszer csak előbányászta a mobilját, és se szó, se beszéd, lefényképezett. Ijedten tiltakoztam, de aztán én is ragaszkodtam hozzá, hogy lefényképezzem Őt, hogy láthassam otthon mindig.
Aztán elkísértem a zeneiskolába, egymást átölelve mentünk a főutcán meg még pár vastag és forgalmas utcában, fényes nappal. mi megint nem nagyon láttunk semmit egymáson kívül. De egyszer csak valaki az Ő fenekére csapott. Ő úgy fordult hátra, mint akit skorpió csípett meg, de az a valaki már el is tűnt a forgatagban.
- Ki volt ez? - kérdeztem ijedten.
- Ez - mondta Ő - apám volt, és otthon el fogja mondani anyámnak, és mostantól kezdve hallgathatom a dolgokat.
A kapuban pedig úgy váltunk el, hogy megöleltük és megpusziltuk egymást két oldalról... óóóóó, teljesen be vagyok zsongva! Legszívesebben belebújnék Őbele, úgy, ahogy van, annyira szeretem! Hogy ragyog a szeme, mikor rámnéz!
Csak Rá tudok gondolni, mert egyfolytában msn-ezünk is éppen, plusz az Ő fényképét nézegetem, és mellette írom ezt a blogot is, emellé sehova nem fér bele a tanulnivaló. Most péntekre nem kell sokat, de jövő hétre annál többet... no mindegy, majd csak megoldom... megoldjuk valahogy.
