- Nem megyek át másik osztályba, se sehova. - szögezte le Ő ma délutáni mászkálásunkkor. De én aggódtam, hogy ő sajnos egyelőre alá van vetve a szüleinek, és ha ők gondolnak egyet... Mindent meg kell tenni, hogy ne csináljunk balhét vagy feltűnést, és rendesen tanuljunk a továbbiakban, hogy békén hagyjanak minket. Ezzel Ő is egyetértett, és keservesen sóhajtoztunk. Hiszen még alig kezdtünk együtt járni, annyi rengeteg mindenről kéne még beszélgetni, és az a hülye tanulás már közénk is áll.

Ő nagyon erősen szorította a kezem, és mondta, hogy kötni fogja az ebet a karóhoz, hogy itt marad ebben az osztályban.

De én persze nagyon aggódok.

Kérdeztem tőle, hogy Ő zseni-e, mert jobb ezt az elején tisztázni, de ő legyintett, hogy ugyan, mindösszesen arról van szó, hogy afféle képi memóriája van, azaz ha rápillant egy könyvre vagy füzetre, az az oldal, amit néz, megrögzül a fejében úgy, ahogy van, és aztán maga elé tudja idézni és le tudja olvasni. "Nem olyan nagy ügy".

Hááá-hááá, nem nagy ügy...! Elsüllyedek menten. Igyekeztem vele megértetni, hogy én mindig is a középszerű alatt fogok állni két lépcsőfokkal, de Ő szuszogott és csókolgatott, hogy nem, azt ő jobban tudja...

aha, aha, vetíti belémfele az Ő szép elképzeléseit, oszt majd koppan... asszem, jobb, ha máris vízbe fojtom magam. Most meg én gubóztam magamba, és ahogy mendegéltünk, most meg Ő izélgetett engem, hogy mi bajom, mi bánt, és ahogy nem mondtam semmi konkrétumot, aggódva kérdezte, hogy "Szerecc?"

Hogyne szeretnélek, drágám. Csak... csak...