Délután be a városba, Ő ott állt az Alexandra előtt egy madárkalitkával, benne egy kis pelyhes gombóc didergett. Én: "Üntyürpüntyürü, jaj, de cuki!" Ő azt mondta, most nem tud elkísérni a buszig, mert mindjárt indulnak kocsival Nyíregyre. "Miért vagytok ti folyton Nyíregyházán?" - méltatlankodtam. "Mert a lányoknak van ott két kedvenc unokatesója, akik nélkül nem tudnak élni."
Na de miért viszik el Őt is magukkal, nem tudnák itthon hagyni?
Ő: - Nem akarnak. Az őseim kerek perec megmondták, hogy nem bíznak bennem.
Erre én (vihogva): - Na hát én sem bíznék benned a helyükben!
Erre ő (jelentőségteljesen): - Én sem magamban. De benned sem!
No hát ami igaz, az igaz...
Aztán javasolta, hogy játsszunk mi is az országfogalóssal szilveszterkor, és elkezdte hosszan magyarázni a kívánatos stratégiát és taktikát, és nagy aggodalmasan a lelkemre kötötte, hogy "feltétlenül foglald el Ausztráliát, drágám, mert akkor minden körben plusz katonákat nyersz!" Nagyon akarta, hogy győzzek majd a játékban, de én csak mosolyogtam az orrom alatt, hogy ez nem is olyan lényeges, fontosabb a játék öröme. Ő ezt máshogy fogja fel: győzni akar mint állat.
Aztán loholtam haza a kismacskával, aki végigszirénázta nekem az utat a buszon, és a népek sajnálkoztak rajta, hogy szegény ott raboskodik a kalitkában.
