Beszélgetni akarok Vele! Az a legfontosabb. Vagyis Ő beszéljen. Mert én nem nagyon tudok. Annyira megszoktam már 15 év alatt a hallgatást. Az Ő hangját akarom hallani. Beszéljen bármiről, ami a fejében jár! Még az is jó, ha felolvas. Bármit.
Én minek beszéljek? Én nem vagyok fontos. Ő a fontos kettőnk közül. Szokott nyaggatni, hogy nekem mi a véleményem erről-arról, meg ilyesmi, de sokszor csak hümgetek.
Egyet nem értek. Az rendben van, hogy én Őbelé úgy kapaszkodok, mint egy fuldokló, de Ő énbelém miért??? Mit csinált élete eddigi 15 évében? Hol vannak a többi barátai? Őneki is csak én vagyok? Nem mondom, hogy nem esik jól, nagyon is jólesik, csak fura... Úgy látom, az összes többi osztálytárs fejére is tojik, most már Deménnyel sem nagyon lötyög, meg Rácz Judittal semi igazán barátok (szerencsére), de Paulával is csak távolról és lanyhán rokonszenvezik... Mintha én, a vadember, még inkább törődnék a többiekkel, pedig én is alig.
És az vajon normális, hogy ha nem válaszol azonnal az üzenetemre vagy a levelemre, nagyon megrémülök? Igaz, Ő is, a múltkor is tisztára pánikba esett, amikor pár órácskát aludtam, és nem reagáltam rögtön. Ma is nagyon el akart hívni sétálni, de most már tényleg a körmömre égett a tanulnivaló... meg a szemem is hóttvörös, meg minden... de persze megint csak Róla elmélkedek.
