Tegnap késő este Anna vidáman érkezett haza, mint a cinege, mert Dórával korcsolyázni voltak, és azt mondta, hatalmas buli a dolog. Persze a beléptidíj undorítóan sokba kerül, de szokás szerint potyázott. Mi sokszor élősködő éltemódot folytatunk, amire Anya is buzdít minket. Azt mondta egyszer, hogy ne szégyelljünk kérni ezt-azt a barátainktól, illetve, ha felajánlanak valamit, bátran fogadjuk el, mint például a levetett rongyaikat, gépeiket, meghívásaikat ide-oda, kajájukat, mert ezzel is csökkentjük az itthoni terhet.
Hááát... elég nehéz ezt így elfogadni, mert méltóság is szorult az emberbe, de ettől a korcsolyázási lehetőségtől kicsit megzizzentem... Anna haza is hozta a kölcsönkoriját, a vállán, a cipőfűzővel átvetve, nagyon menően nézett ki, meg mesélt, hogy halomra estek, ahogy gyakoroltak, és rengeteget röhögtek.
Fúúú, meghalnék érte, ha én is korizhatnék egyet! De esélyem sincs rá, a pénznek hiánya miatt. Mindenesetre felpróbáltam a korit és álmodoztam egy sort...
