Péntek este pedig úgy határoztak, vagyok már annyira mozgatható állapotban, hogy hazavigyenek. Anikó néni is persze rögtön jött velünk, gondolom, fúrta az oldalát, hogy hol lakok meg milyen a családom. De még annyira gyenge és ködös agyi állapotban voltam, hogy nem is igazán tudtam ezen idegeskedni. Ha beleverik a fejüket a sok lelógó, száradó ruhaneműbe, hát beleverik. Ha meg kezdeményezni fogják, hogy elvegyenek minket a gyámügyesek, hát annál jobb. (Ezt csak legszebb álmaimban reméltem.)
Négyen, azaz Ő, az Ő apja (Endre bácsi), Anikó néni meg én tehát kocsiba ültünk, és elnavigáltam őket a házunkig.
Ott pedig apám melegítőben ajtót nyitott nekik, és a felnőttek kezeket ráztak (szervusz-szervusz). A szüleim megköszönték az ő szüleinek a segítséget, aztán az anyák a konyhában bájologtak egy sort egymással, Endre bácsi pedig meghökkenve nézett szét nálunk, és megkérdezte Apától:
- Ez a sok szép lány mind a tiéd?
Közben pedig láttam, hogy elkezdett rázkódni a válla meg a pocakja a nevetéstől, ahogy körbenézett, és mindenhol a tesóimat látta.
- Bizonyám - húzta ki magát Apa - kár azért, hogy egyik sem sikeredett fiúnak... majd hátha az onokáim...
Erre András, aki addig ott álldogállt szerényen és udvariasan, csuklott egyet.
- Egy focicsapatra való fiút szeretnék unokának - mondta apám tovább a magáét tapintatlanul, de akkor szerencsére anya gyorsan közbeszólt, hogy egy kupica pályinkát nem kérnek-e a vendégek. Gyorsan elhárították. A fiatalember esetleg...? - kérdezte apa, de Endre bácsi nagyon határozottan aszonta, hogy a fiatalember nem iszik, és reméli, hogy soha nem is fog, ezzel elbúcsúztak, én meg felmásztam az ágyra.
Tyűű... na ez is megvót...
- Mi ennek a fiúnak az apja? - kérdezte anyám.
- Ügyvéd.
- Az jó - mondta - Ügyvéd mindig jó, ha akad a háznál.
- Na és amúgy hogy tetszik... a... öööö.. barátom? - érdeklődtem.
- Szép, derék, vastag ember - így apa, helyeslően.
Egyébként látszik a szüleimen, hogy eszük ágában sincs komolyan venni Andrást. Azt hiszik, csak amolyan gyerekes marhaság.
