Elmondhatom magamról, hogy boldog vagyok!

Nem is tudom, hogy érhetett ekkora szerencse az életben, hogy máris megtaláltam az Igazit. Körbenézek a blogokban és az ismeretségi körömben, és nem ezt látom. Szenvedést látok, nyavalygást látok, reménytelen epekedést látok. Szakításokat és egymás gyötrését látom. Fiataloknál és időseknél is. Mi hogyhogy nem...?

Virulunk és boldogok vagyunk, szeretjük egymást! Szeretem Őt és Ő viszontszeret, ezzel nem tudok betelni. Van, akinek megfoghatom a mancsát, akit megölelhetek, akivel játszhatok Morrowindet (meg még ki tudja, miket fog nekem megmutatni, mert még ígért egy rakás dolgot), akivel megcsinálhatjuk a leckét, akivel andaloghatunk a hóban... Én Ővele és Ő énvelem... Soha többé nem leszek magányos, meg Ő sem!

Továbbá azért is boldog vagyok, mert azt a kémiahármast tuti ki fogom javítani év végéig, és tanulni fogok, mint a kisangyal, és fel fognak venni egyetemre, és biológus leszek - hm, molekuláris bejológia, hallottam valahol ilyenről, és nagyon jól hangzik, bár nem tudom, mit jelent -, és meg fogok itthonról szabadulni, lakásom lesz meg minden...

Van előttem jövő, tervek, célok, remények - és ez mind Őmiatta van! Egy nagy, fényes pontot látok, ha a jövőbe nézek, ez pedig az egybekelésünk, és ennek érdekében tűzön-vízen át fogok teperni, át Mucsin, az ofőn, minden akadályon, és összeszorítom a fogam, és elviselek mindent.

Bááár... nagyon azon jár az agyam, hogy hogy lehetne máris összeköltözni. Apa azt mondta ma: "Dédanyád 15 évesen már férjhez ment." Na hát ez az, én is akarok, MOST!!!

Össze kéne már most házasodni, pl. fiatal korunkra való tekintettel egy efféle szerződés fejében: mi, H.A. +  F.Á. vállaljuk, hogy eminensen fogunk tanulni meg viselkedni... mittomén, 24 éves korunkig. ha meg nem, akkor retorzió ér minket. Simán aláírnám!!