Mit ér a tavasz, mit az új világ
őnélküle? Csak még fájóbb az út
most, mikor újra virágba borult,
a domb, föl, hozzá, föl, a réten át!
Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág,
s a jázmin, s hogy a gerle újra bút?
S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy
jöhetne?!...
(Szabó Lőrinc)
***
Múlt előtti vasárnap Vele mentem el a régi tanyánkhoz. Olyan meghitten beszélgettünk, mint ahogy csak Vele tudtam, aki nem is a húgom volt, hanem inkább ikertestvérem. Őt szerettem legjobban a világon. Soha nem fogom kiheverni az elvesztését.
Két hete vasárnap, ahogy mentünk a Tankúton a tanyánk felé, két szólamban énekeltük Bachtól a Ti messzi völgyek, bérceket. Csak vele tudtam és mertem két szólamban énekelni, és Ő is velem. Másokkal nem mertünk.
Ő volt A testvérem. Ahogy mentünk a temetésére, láttam a hentesnél, hogy ott lóg egy fél nyers disznó. Semmi más nem írja le ennél jobban a szívem állapotát: mint amit kettévágtak, nyers, ronda és véres. Soha nem is fog begyógyulni.
Ővele mentünk a régi tanyánkhoz, volt egy zug a hátsó falnál, ahol annyit borzongtunk és féltünk. Ezt is meglátogattuk távolról, és még mindig féltünk. Nevettünk magunkon, hogy kicsi korunkban mi minden szörnyet képzeltünk oda a csalánosba, a leomlott vakolatnál, ahol kilátszott a törek a vályogból.
Magamat gyászolom, mert soha, soha nem fogok úgy nevetni, mint vele tettük. Vele volt a legtöbb közös emlékem. Még az is milyen meghitt volt, amikor csépeltük egymást! És hányszor emleget engem is a blogjában, amit tikokban olvastam!
A temetőben dühös voltam a sok zokogó emberre. Ági az enyém volt! Mintha mindenki jogot formálna az Ő emlékére. Még Andrásra is dühös voltam, hogy mit bőg, ő alig pár hónapig ismerte, én meg 15 évig, születésétől.
Egy emeletes ágyon aludtunk. Azt hiszem, ez mindent elmond rólunk.
