Annyi emlékem van! A régi tanyáról...

Ágival sose tudtuk eldönteni, hogy egzotikus helyen laktunk-e és irigylésre méltók vagyunk-e az osztálytársak szemével, vagy inkább visszataszító, kiröhögésre méltó élőhely a tanya mások megítélése szerint. Nem tudtuk meg, mert soha nem hívtunk ide senkit, egyrészt szégyelltük, másrészt nagyon jól megvoltunk magunkban, a nyolc gyerek, mind lány, és hatalmasakat játszottunk, csatangoltunk a környéken.

Ezt hiányolom nagyon, a gyerekkort, a játékokat, a számháborúkat, a fogócskákat-bújócskákat, az ostorcsapót, a "csapatozást", a labdázásokat. Saját labdajátékot is létesítettünk, saját szabályokkal.

Ó, és aztán eljött az az idő, amikor kincset kezdtünk keresni a környéken, mindenféle homályos, rejtélyes jelek nyomán, amiket innen-onnan összeolvastunk regényekből vagy a maguk képzeletéből. Ezeknek a kincskereső játékoknak én voltam a tudora és vezére, mert én olvastam a legtöbbet, és nagyon rejtélyes dolgokkal voltam tisztában, például hogy ha a fa árnyéka délután hatkor eddig és eddig ér, akkor ott érdemes ásni.

Ki is vonultuk ásóval, lapáttal a megjelölt helyre, de semmi nem volt persze, egy idő múlva meguntuk a hiábavaló áskálódást, és magunk ástak el "kincseket" (csillogó limlomokat), hogy aztán később kiáshassuk és ujjongva "megtalálhassuk" őket.

Amikor beköltöztünk a faluba, egyrészt a megkönnyebbülés érzése töltött el, hogy vége a nyomornak és a kora reggeli ködös, nyirkos, sötét, mogorva vonulásoknak, másrészt viszont ezzel maguk mögött hagytuk a gyerekkort is, és nagyon nem szívesen nőttün ki belőle. Ami elviselhetővé tette az életet, az a képzelet volt és a játék, ebből irgalmatlanul ki kell nőnünk.

Nem szeretünk iskolába járni. És ez enyhe kifejezés. Máig is emlékszek a döbbenetre, amikor be kellett ülni elsőben az iskolapadba. Addig szabad voltam, mint a madár, tágas terekhez, csatangoláshoz szoktam, de belekényszerítettek a padba, és már az első napokban órákig kellett ott ülnöm sokadmagammal, mozdulatlanul. Ezt még máig sem tudtam megszokni, (és tudom, hogy Ági sem), még nyolcadik osztály végére sem, mindig valami hitetlenkedés maradt bennünk, hogy élő, eleven gyerekeknek fél napon keresztül padban kell ülnie, ez természetellenes, ez rabság, valakinek tiltakozni kéne, felszólalni a miniszternél, megírni az újságokba, országos botrányt kavarni.

De ez csak olyan homályos érzés volt a lelkünk mélyén, eszünk ágában sem volt tiltakozni vagy bármi módon lázadni, ültünk, mint a kisangyal, a padban, ő Séd Kati mellett, én Fehér Dóra mellett, és mindketten el voltunk könyvelve stéber jó tanulóknak, akik nem sok vizet zavarnak az iskolában, akik mindig megcsinálják a házi feladatokat, és akikkel nem sok mindent lehet kezdeni, mert unalmasak és félénkek.

Alig vártuk, hogy hadd menjünk haza végre és vegyüljünk el saját testvéreink kellemes társaságában, az egyedüli helyen, ahol valamennyire is jól éreztük magunkat.

Nem, az túlzás, hogy jól, inkább a helyünkön éreztük magát, mint az elkódorgott birka, aki végre visszatalál a saját nyájához. Illetve nem is elkódorgott: elszakított, erőszakkal elhurcolt birka, akit idegen akolba kényszerítettek napközben.

Azt hittem, ő is így van vele, de akkor neki beütött az András-ügy.

Mennyi közös emlékem van Ágival!

Hogy merészelt itthagyni egyedül?! Megszökött, cserben hagyott...