Hát az történt, hogy a gyerek, ugye, felugrott hozzánk az anyja utasítása szerint, öt perces udvariassági látogatásra. Én éppen a boltból jöttem fel, és szegény atyámat ott találtam feszengve, Sanyi pedig az agykontrollos élményeivel traktálta. Apu mindenféle okkult és misztikus baromság ellen volt és tűzzel-vassal irtotta a sarlatánságot, de a vendéget mégsem lehet lehülyézni.
Akkor én azonnal átláttam a dolgok állását, és áthívtam a szobámba Sanyit, nem fontolva haladván. Attól kezdve Sanyi engem boldogított, meg Tibit, aki szerencsétlenségére ott ragadt (vendéget nem illik faképnél hagyni).
Máig is gondolkodok, mi volt a Sanyi baja. Végül némi netes kutakodás után rájöttem, hogy asperger-szindrómája lehetett. Képtelen volt érzékelni, ha akkorákat ásítoztunk, hogy majd szétesett a fejünk. Nem tudta megítélni mások arckifejezését, és hogy mikor kell abbahagyni a szövegelést, mert senkit sem érdekel.
Amikor pedig elkezdte hosszan és részletekbe menően magyarázni a fuvola fogásait, Tibi a sarokban bóbiskolt a jótékony árnyékban, én pedig fel-alá járkáltam a szobában, és akkorákat sóhajtottam, mint egy szélvihar. De Sanyi csak mondta, csak mondta a magáét. "Elnézést" - mondtam én kissé rekedten - ki kell mennem inni a fürdőbe". Tibi is azonnal jött utánam.
"Én ezt nem bírom, megpusztulok, ez teljesen hülye, ez elmebeteg, ez közveszélyes, és mindjárt felrobbanok és elküldöm a jó büdös francba!
Tibi csitított, mert neki hozzám képest kötélből voltak az idegei. Mosolyogva, illetve vicsorogva tértünk vissza.
Közben Sanyi, hogy nehogy véletlenül beálljon a szája, a Bibliából kezdett felolvasni, a Példabeszédekből. Aztán megkérdezte: jött át nektek valami üzenet? "Igen" - mondtam én -"Ritkán tedd a lábadat a te felebarátod házába, hogy be ne teljesedjen veled és meg ne gyűlöljön téged!"
Tibi megnyikkant. Én pedig áthívtam Sanyit a kisszobámba, és nagyon komolyan elmondtam neki, hogy az utóbbi órákban teljesen érdektelen témákról fecsegett, és képtelen volt észrevenni, hogy haldoklunk az unalomtól. Sanyi meglepő kijelentést tett:
- Tudom.
- De hát... de hát akkor miért nem figyelsz oda erre?
- Mert képtelen vagyok megítélni az emberek arckifejezését meg egyéb metakommunikációjukat.
- De hát hogy lehet így élni az emberi társadalomban?
- Sehogy! Minden ember el fog hagyni és remete leszek! - tört ki.
Részvétlenül néztem, ahogy húzza a cipőjét és végre kotródik elfele. De még visszaszólt az ajtóból: "Azért holnap reggel átjövök még az agykontrollos gyakorlataimat csinálni."
A szemem előtt vörös karikák ugráltak. Vendéget mégsem lehet megfojtani. Végre bedöndült mögötte az ajtó, én pedig bevonultam a szobácskámba, hogy megágyazzak.
Akkor történt. Ahogy szállt alá a lepedő, úgy szállt a szívembe valami megbocsátó szeretet Sanyi iránt. Nem voltam különösebben híres az emberszeretetemről, de Sanyi fehér lepedője beburkolt. Hiszen ez is egy szerencsétlen flótás, kegyelemre és segítségre szorul.
Békésen, nyugodtan aludtam el.
