Ez az első nap a gimnáziumban. Sokan jöttünk a Kisadyból, legalább a fél osztály, a többiek innen-onnan, egyéb általános iskolákból, többen vidékről. Többeket most láttam újra az óvoda óta....
Vannak jellegzetes figurák, de negyvenen vagyunk, úgy érzem, soha nem fogom megtanulni, ki kicsoda.
Az osztálytermünk a földszinten van, az udvarra néz (ami közös a Kisadyval), az osztályfőnök egy középkorú, szemüveges bagolyra emlékeztet. Körülményes körmondatokban beszél és fontoskodik. Először hosszan adogatta ki az új könyveket, aztán mehettünk is haza. Olyan ritkán kapok új holmit, hogy nem győztem hazafele a buszon szaglászni a könyveket stb. Ez csak a készletnek kb. a fele.
Anna szerint nem kell betojva lenni a gimnáziumtól, egyáltalán nem nehéz. De én mégis nagyon félek, hogy nem fogom bírni. (Én mindentől szorongok.) Anna szerint körülbelül négy órát kell majd tanulni délutánonként, és akkor jól fogok teljesíteni.
Gimnazista vagyok. Ez bizonyos rangot ad. Ugyanakkor zavarba ejtő. Félek. Félek. Remélem, alaptalanul. Nem akarok megbukni. Sem nem akarok középszerű lenni. Kitűnő akarok lenni, hogy bárhova felvegyenek, ahova csak jelentkezni akarok, majd ha kikristályosodik, hogy mi akarok lenni.
Annyi biztos, hogy ÉRTELMISÉGI, lehetőleg valami laborban és fehér köpenyben. Fortyogó émcsövek közt tudom magam elképzelni, csendes, kulturált környezetben, csendes, kulturált munkatársak között.
