Séd Katival elsős korunk óta együtt vagyunk. Barátság ez? Nem tudom. Együtt lógunk, de sokszor unom. Jelentéktelen lány. Közepes termetű, félhosszú hajú, se nem szőke, se nem barna, a szeme se kék, se barna, hanem valami köztes. Szemüveget hord. Az úri negyedben lakik egy sorházban, annak is az emeleti szobájában, ahol olykor aludtam már, ha valamiért délutánra is a városban kellett maradnom.
Tőle kaptam a takarómat, és tőle (a családjától) a fekhelyemet. Ami egy szivacsmatrac. Ami egy minőségi ugrás a szalmazsákhoz képest.
Azt hiszem, nagyon unom és a pokolba kívánom néha. De mégis jó, hogy van, nélküle MÉG magányosabb lennék.
Azt hiszem, nagyon magányos vagyok. Tök árva. Azt hiszem, ha meghalnék, senkinek nem hiányoznék. Katinak sem. El sem tudom képzelni, hogy valakinek komolyabban hiányoznék. Persze Annának igen, aki a nővérem. Mármint az a nővérem, aki egy évvel idősebb nálam, és ő is ide jár a Nagyadyba.
