No, nagy nehezen összeállítottam egy jellemzést. Annáról szól, a nővéremről, mert őt nevezhetem magamhoz legközelebb álló személynek széles e világon. És ő a példaképem. Valamiért úgy érzem, mindent jól csinál, azon az alapon, hogy egy évvel idősebb nálam. De a többi nővérem nem a példaképem, korántsem.
Ma nem volt semmi, tengtünk-lengtünk, ebéd: káposztás koceka. Utána kimentem a temetőbe olvasni, a Kati napszemüvegében és a Vali sortjában, az Anna könyvtári könyvét, de csakhamar hazakergetett a Lelkiismeret.
Még ott a temető szélén ülve néztem a horizontot, meg a határt, már ami látszott belőle, kiégett tarló meg ilyesmi, az a furcsa őszi határ, mert ez még igazándiból nem is ősz, hanem valami elszáradt állapotja a természetnek.
Megint betöltötte a lelkemet az az érzés, hogy milyen nagy a természet, és az osztályterem milyen kis lyuk, és milyen máshogy látja a világot az ember, ha végre kilép onnan, be a szabad ég alá.
Aztán siettem haza matekleckét csinálni. De az egyik feladatot nem tudtam megoldani sehogy sem. Anna is nézte, de ő már rég elfelejtette, amit tavaly tanult.
