Ma a nap jól folydogált. H. András szerencsére reggelre már teljesen kiheverte a tegnapi cikis helyzetet, errefel én is, és elég jókedvemben voltam, egészen az utolsó óráig, ami kémia volt. Jékel kiosztotta a dogákat: négyest kaptam!!!
Ezt nem lehet kibírni. Ezt a szégyent. Ráadásul jogosan kaptam négyest. Azt hiszem, eláshatom magam. Romba dőlve vánszorogtam haza. Elhatároztam, hogy megkettőzöm az erőfeszítéseimet.
Kati hazafele menet velem jött egy darabig, és ő meg azon kesergett, hogy elvesztette a tornacuccát. Egyáltalán nem volt tekintettel az én lelki bánatomra, csak az övét fújta. Sőt verset is írt róla, balladát.
Otthon fogni akartam Annát, hogy jöjjön velem sétálni a kertbe, vagy még tovább is, a temetőbe, de lerázott, mert olvasni akart. Erre most már majdnem sírtam. Teljesen egyedül, elhagyatva vagyok, és holnapra matek, magyar meg fizika is lesz, ezektől mind félni kell.
Áhhh, minek születtem meg.
Egyetlen vigasztalásom, hogy megint kaptam süteményt. Csakhogy már annak is meg van keseredve a számban az íze. Többet akarok Andrástól. Azt akarom, hogy szóljon hozzám. Hogy érdekeljem. Hogy beszélgessen velem, elmondja a gondolatait. Tudni akarom, hogy milyen zenét hallgat szünetekben. Hogy hogy él, milyen a szobája, mit csinál iskola után.
De nem merek hozzá szólni.
Órákon fél szemmel lesem a kezét: nagy, párnás keze van, a csuklójánál gyűrűvel, ahol a háj bemélyed. Az alkarja kicsit szőrös, vagy inkább pihés. Hm. Ha bármilyen emberi mancsot meg akarnék fogni, az az övé lenne.
Ha belegondolok, nem emlékszek rá, hogy valaha valaki megölelt volna vagy megfogta volna a kezem, legfeljebb amikor párban vonultunk az utcán óvodában, meg amikor tornaórán páros gyakorlatokat végzünk, de az más.
