Rajz, tesi, oszifői, föci, kémia, ének: ez a péntek. Ofőin Rácz J. és Havas A. arról dumáltak, hogy ők, mármint Havasék, ezen a hétvégén családilag Kőszegre fognak menni, és itt meg itt fognak megszállni, meg ezt meg azt fogják megnézni.
Gyorsan szaladtam haza és olvastam tovább a 13. szobát. Sajnos estére befejeztem. Még, még, még ilyeneket! Anna most A karfiol virágát olvassa Malgorzata Musierowicztól, aki egy lengyel írónő. Nagyon odáig van, huhog és csapkod, hogy ez is milyen jó. Nnna, legalább lesz hétvégére is mit olvasni. Ezt is Dóra ajánlotta neki persze.
Meg még kivette Brunella Gasperinitől az Én és őket, azok meg olaszok, na, kíváncsi vagyok.
Az a jó az olvasásban, hogy az ember elfelejti közben a saját undorító életét.
Ma arra gondoltam, hogy hétfőn akár meg is kérdezhetném H. Andrástól, hogy hogy telt a hétvége Kőszegen, nem dőlne össze a világ. Csak olyan furán el vagyok fogódva vele.
Francba. Az a baj, hogy túlságosan is szeretnék vele többet szót váltani, és erre teljesen lebénulok. Ha rámnéz a barna szemivel meg a piros szájával, a torkomon akad a szó. Úúúúgy szeretnék vele többet beszélgetni... Ha nem szeretnék vele ennyire, nem is izgatna a dolog. De mivel szeretnék, egyből dugó nő a torkomban.
De azt is tudom, hogy amit én akarok meg szeretnék, az eleve el van átkozva, abból nem lesz semmi... Ha netán H. A.-sal valaha is szóba elegyednék, tuti, hogy pár másodperc múlva kifogynánk a szóból, csak izzadnánk és kínosan vigyorognánk, és megállapítaná, hogy tökéletesen hülye vagyok, és kár volt belém a sok sütemény.
