András... Ha valakivel, ővele szeretnék megismerkedni, mert olyan.... hmmm... rokonszenves... nem olyan, mint a többi hülye fiú, ámbár tegnap utolsó óra előtt a tanári asztalon gombfocizott Deménnyel, söröskupakokkal, teljes odaadással, tehát ő is hülye fiú, de nem annyira.... talán...
Franc tudja, ezekkel a süteményekkel megzavarta az agyam, olyan, mintha kedvelne, de az kizárt dolog, miért kedvelne Pont Engem, akárki ülne mellette, azzal így viselkedne... mert ő OLYAN, barátságos lény... Ez nem nekem szól... vagy talán hátha, mégis, uhh...
Amikor először átmentünk a Kisadyba a büfébe, és mondtam neki, hogy még sose vettem itt semmit, akkor rámnézett, olyan MÉLYEN, és úgy éreztem, ő az első ember a világon, aki nem nézett rajtam keresztül.
Minél inkább vágyok rá, hogy szeressen, csak, engem, személyre szólóan, annál szürkébbnek, fakóbbnak, szomorúbbnak érzem magam. Mert ha valami zavarodott elmeállapotában szeretne is velem mondjuk barátkozni, vagy próbálna, két másodperc alatt rájönne, hogy meghal mellettem az unalomtól.
Noh mindegy, érettségiig a rajongója leszek itt titokban, suttyomban, és majd esetleg az érettségi utáni bulin bevallom neki, hogy... hogy... egész végig én izé... egy homályos lépcsőfordulóban bevallom majd neki, és ha majd ő csodálkozva kérdezni fogja, hogy "Hát miért nem mondtad hamarabb?", akkor majd én csak szomorúan, titokzatosan mosolygok, és búcsút intek neki... örökre...
Ugyanis nem fogom az orrára kötni, hogy azért nem mertem vele barátkozni, hogy meg ne tudja sose, hogy milyen nyamvadt, idétlen alak vagyok, és ne kelljen éreznem soha, hogy unottan otthagy a fenébe.
Ja, megfejtettem a Séd Kati titkát. Hogy mitől olyan hervasztó a társasága. Szerintem még életében nem kérdezett tőlem semmit. Mármint semmi személyeset. Legfeljebb olyasmit, hogy hol lesz most a fizikaóra.
