Senki sem gondolná az osztályban, hogy otthon érzem magam. Hogy mennyire örülök, ha megérkezhetek a szép villanyfényes, reggeli osztályterembe. Hogy OTT érzem jól magam, és nem otthon. Az ott különben nekem nem otthon, a falusi ház, soha nem is volt, a tanya sem. Itt vagyok otthon a padban, mégpedig az ajtó felőli padsor negyedik padjában, annak is a jobboldalán.
Senki nem gondolná rólam, hogy repes a szívem, hogy ott lehetek a Nagyady földszinti hátsó termében, hogy minden nap úgy érzem: hazaérkeztem.
Azért nem látják rajtam, mert alig szólok valakihez, de még nem is nagyon nézegetek sehova, magamba vagyok gubózva általában, az egész bandát távolról nézem, EGY kivételével.
Az osztálytársaimat azért valahogy lassan elkezdem tudni azonosítani.
Például van egy lány, Glovotz Nikolett, aki tökre hasonlít John Lennonra, csak szebb a haja. Hosszú, hullámos, barna haja van, majdnem a fenekéig ér. Szerintem nagyon szép lány. Piros keretes, kerek szemüveget hord. Őfelé irigységet érzek.
Akkor azt a három barnát is kezdem tudni megkülönböztetni, akiknek rövid, egyenes hajuk van, termetre és alakra is hasonlítanak, de nem, nem, mások, teljesen más egyéniségnek látszanak (de egyik ellenszenvesebb, mint a másik).
Az egyik Bíró Bea, a hegyes képű, aki nagy komolyan, alulról felfele néz arra, aki vele beszél, és gyámkodást érzek felőle, mintha sokkal idősebb lenne nálunk, pedig korántsem.
Akkor a másik, Zimányi Anett, a fehéres képű, az meg egy kis szívtelen magológépnek látszik, olyan csúfondáros vonással a szája sarkában.
A harmadik meg, Magony Enikő, akinek valamiért tetszik az arca, biztos emlékeztet valakire, valami színészre, ő egy furcsa lány, mint aki dacos vagy lázadó, pedig nem csinál semmi extrát, azon kívül, amit sokan csinálnak, hogy lent bagóznak az udvar egy rejtett sarkában, csoportosan.
Van még egy lány: Incze Krisztina, aki egyik szünetben lehívott az udvarra csak úgy, beszélgetni, ő elég helyes arcú, alacsony, szőke, szemüveges, csak úgy jár, mint egy medve.
Van egy másik hozzá hasonló lány is, de az olyan, mint egy kis ékszer, picike, nagyon csinos, szőke, mindenkinek megakad rajta a szeme. Mucsinak is. Nemegyszer előfordult már, hogy arra sétált és átölelte ott a padban, azzal az ürüggyel, hogy belenéz a füzetébe. István Julietta.
Meg van egy lány, aki fura: Hollóssy Tímea, ő egy nagyon érdekes alak, a tornaöltözőben mesélte, hogy ő nem akar se családot, se gyereket, hanem csak a munkájának fog élni, azt pedig már hétéves kora óta tudja, hogy kémikus lesz. Ő egy fura lány. Fura. Félretaposott fiúcipőben jár, és valami olyan ócska, bő szárú kordbársony gatyában, ami a múlt században volt divat, és fütyül a divatra, fütyül mindenre, és tök boldognak és elégedettnek látszik. Ja, és ronda is, igen ronda, legalábbis első látásra, mert hatalmas, görbe orra van, de sokadik látásra az ember megszokja és megkedveli az ábrázatját. Ugyanis folyton csillog a fekete szeme. Őt irigylem legjobban eddig.
Meg van még egy lány, akit irigylek: Kiss Antónia (beceneve: Tóni). Ő a Nagypofájúak közé tartozik, akik tőlünk külön kasztot alkotnak. Hosszú, magas, vékony, és alternatív fajta. Teljesen tökéletesen lazának látszik, feloldódik a Nagypofájúak társaságában, nagy sportember, tesiórákon úgy fut, mint egy szép versenyló. A Nagypofájúak nem is igen szólnak a Kispofájúakhoz.
Én a Kispofájúakhoz tartozok, annak is a legalja felé. Jó itt nekem. Ha vannak is érdekesebb fazonok az osztályban, csak távolról konstatálom őket, nem kívánok velük barátkozni. Én itten az egész bagázsból egyetlen emberrel kívánok barátkozni, és az Nem Lány, hanem H.A.
Szerintem ebből az emberből minimum köztársasági elnök lesz. Vagy Nobel-díjas tudós, vagy ilyesmi. Ez mindenkinél okosabb az osztályban, szerintem a tanároknál is. Mintha valami bölcs, elnéző jóindulattal szemlélné az osztályközösséget, mint aki annyival felettünk lebeg, mi meg, a hitvány emberiség, alatta tülekedünk.
Olyan kisugárzása van, hogy leborulhatnékom van előtte, oda, a cipője talpához, és szeretnék mindent megtenni, ami csak a vacak személyemtől kitelik, hogy segítsem, támogassam Őt abban a nagy munkában, amit majd végezni fog az Emberiségért, de tudom, hogy a cipője fűzőjét sem vagyok méltó megoldani. De tudom, hogy jó, bölcs és szelíd, és talán szomorú. Egyedül ballag be az osztályba, és egyedül is ballag ki belőle. Talán magányos. Remélem, magányos. Bárcsak kurva magányos lenne.
Az a borzasztó furcsa és megindító dolog, hogy rátekintett egy olyan féregre, mint én, süteményeket vesz nekem és megcsinálja a matekházimat. Mint ahogy a Nap pazarolja a fényét jókra és hitványakra egyaránt, úgy jut a padtársának is az Ő kegyelméből.
Meg még az borzasztó furcsa, hogy a többiek közönséges emberként kezelik.
