Ahogy tegnap este elrendeztem magamban a dolgot, mármint hogy igen, hozzámegyek feleségül, rögtön meg is szűnt a hányinger a lelkemben, mintha elvágták volna.
Egymás mellett ülünk, és nem tudunk egymáshoz szólni. Néha összemosolygunk. Van valami újfajta pillantása, olyan homályos, De beszélni nem tudunk. Vastagon, melegen hullámzik köztünk valami Nagyon Jó. Ezt hívják vajon szeretetnek?
Édes, drága!
Hozzám ugyan nem mer vagy nem tud szólni, de R.J.-nak direkt produkálja magát, hogy én is jól halljam, gondolom, egy tévéfilmet elemezték ki tudálékosan, valami helyszínelőket, kár, hogy nincs tévénk és fogalmam sem volt, miről beszélnek. Csak hallgattam a hangját, az ssss betűit, amit olyan suhogósan mond... csodálatos s betűket mond! Meg a hangszíne is nagyon szép.
A nap fénypontja kémia előtt volt, amikor ott sorakoztunk a terem előtt, a lányok az egyik oldalon, a fiúk a másikon, és belemélyedtem a könyvbe. Egyszer csak felemeltem a fejem, és egyenesen őt láttam, ahogy úgy néz rám, mint egy csodára, ragyogott a szeme... hosszú másodpercekig nem tudtuk egymásról levenni a tekintetünket! Én úgy éreztem, elfolyok a padlón, tócsát képezek, mint a felmelegített pecsétviasz.
Fizikán összeért a lábunk, nagyot rándultam ijedtemben, de mindketten úgy tettünk, mintha mi sem történt volna.
Fú... holnap feltétlenül elintézem azt az ibolyát... fú... már a gondolattól is kocsonyássá válik a lábam... Én. Neki. Virágot. Igen.
Böböböbö... mi van ma? Szerda, holnap csütörtök. No igen. Holnap első óra előtt felmegyek a harmadikra és szedek virágot. A bioszteremben is van, a guppis akvárium mellett. Elviszem azt a darab ezüst madzagot...
