Reggel a rajzterem előtt gyülekeztünk. Mi Katival a padon ültünk, Andrásék pár fiúval csoportosultak pár méterre, és nevettünk egymásra, miközben én úgy tettem, mint aki Katival beszélget (de nem emléxek, miket mondtam), ő meg Ladányival hülyéskedett, de teljesen csak egymást néztük 66 foggal vigyorogva a szép reggeli félhomályban ott a rajzterem előtt!
Aztán bementünk, Mucsiné valami képeket vetített a falra, és folyton azt mondta károgó hangon, hogy Kavaraddzsó, egyszer meg mutatott valami elvont művészeti alkotást, és azt magyarázta, hogy "azt is bele lehet látni, mintha egy női mellett szorongatna egy kéz", mire András hullapiros lett...
Nocsak... Netán képzeletében ő is női melleket szorongat? (És bűntudata van miatta, DRÁGA!!!)
Tesi: az öt kör bemelegítés alatt végre kicsit csillapodott a fene nagy jókedvem, mert 5 kör után meg 60 m-es futások után meg kiütőzés után nem nagyon ugrál már az ember lánya...
Tesi után töresz jött, mert a Bagoly azt tartott ofői helyett, és nem átallott feleltetni sem. A Drágámat hívta ki. Aki ott a katedránál olyan bennfentesen társalgott a Bagollyal, mintha ebéd utáni kávézás közben beszélnék meg a világ folyását. Persze ötöst kapott, és boldog, büszke pillantást vetett rám, ahogy jött visszafele a padba.
Meg tudnék halni érte. A legokosabb, legszebb, legjobb ember a világon és engem szeret!
Énekóra után viszont nem tudott hazavinni a lábam, mert úgy döntöttem, nem bírok ki nélküle még egy üres hétvégét. Úgyhogy elkísértem Katit meg a baráti körét a kajáldáig. Kati ugyanis - mivel mostanában hanyagoltam - pár cés lánnyal szokott tengeni-lengeni. Remegő lábbal közéjük elegyedtem. Körülbelül hússzor fordultam hátra a kajáldáig tartó húsz méteren, hogy Ő jön-e mögöttünk.
És jött! És jött, Deménnyel! Előbb láttam meg a nevetését, mint ő magát! Mi a césekkel meg Katival körben ácsorogtunk a kajálda bejárata előtt, és Andrásék megálltak mellettünk mosolyogva, illetve mi ketten mosolyogtunk egymásra, mint aki csodát lát. Azt hittem, menten összerogyik alattam a lábam, úgy remegett.
- A hölgyek bejönnek kajálni? - kérdezte Ő, egyenesen tőlem.
Ő! Szólt! Hozzám! Sok nap óta először!!! Áááááá!!!!!
- Igen - mondta Kati a maga fakó hangján.
- Nem - mondtam én.
- Miért nem? - bámult rám András.
- Mert nem vagyok befizetve.
- Ó - nyögte csalódottan.
- De... végül is... bemehetek díszkíséretnek - mondom erre én.
- Menjünk mán - mondta mogorván Demény. Mire az egész bagázs elindult befele.
Bent a kajáldában a hülye Demény egy majdnem teli asztalhoz ült Andrással, mi meg elleptünk egy másik asztalt, úgyhogy kajálás alatt sem lehettünk egymás közeliben, és rettegtem, hogy egyszer csak feláll és elmegy a fenébe, anélkül, hogy valami pár értelmes mondatot váltottunk volna...!
Folyt. köv.
